Reggel megélénkült a tábor. Nem tudom, mi lelte őket, taáan ereztek, hogy kezd felszakadozni a felhőzet, de a sátor melletti kisebb termeszvár lakói is előkerültek.
Biztos, hogy jobb erzekuk van ehhez, mint nekem, de az utobbi 3-4 nap valtozekony idojarasa alapjan mar akkor sem hittem a jobb idoben, mikor az egbolt egy egesz tisztesseges szelete azurkeken tundokolt. “Ah, ugyis jon mindjart a permetezo eso, a csontig hatolo szel” – gondoltam.
Nem tudom, miert, de reggel ota valami furcsa erzes vett rajtam erot. Nem mondanam szomorusagnak, miert is lennek szomoru, mikor vegre sikerult megvalositani egy almom, es honapokat tolthetek azzal, hogy szabadon csavarogjak az egyik legnagyszerubb helyen. Nem, nem szomorusagrol volt szo, inkabb valamifele uressegrol, de ezt ekkor meg magamnak sem igazan tudtam megfogalmazni. Annyit ereztem csak, hogy inkabb csak ulnek a padon, maradnek meg egy napot, de nem azert, hogy megint bejarjam a szigetet, hanem hogy legyen idom egy kicsit toprengeni.
Aztan arra is gondoltam, hogy lehet, hogy tul sokat jottem, es kezdek faradni, kezd monotonna valni a tura, amire meg ratesz egy lapattal, hogy azert motoron az elmult nehany nap idojarasa is eleg sokat kivesz az emberbol. Dacolni a hideggel, a sisakot elhomalyosito, vagy epp az metszo szel altal arcomba vagodo, permetezo esovel, szarazon tartani a kamerat, kozben egesz nap koncentralni, hogy az agyagos, saros talajon is fuggolegesen maradjon a motor. Ezt is elhessegettem, es lassan erot vettem magamon, elkezdtem a satrat lebontani. Ekkor ujabb latogatoim erkeztek, akik egyreszt feltartottak a munkaban, masreszt meg kicsit sikerult feldobniuk a hangulatot. Eloszor csak egy szarka erkezett, de tisztes tavolsagbol figyelte a lassan eltuno satrat, kozben nyikorgo hangon, ami arra emlekeztet, mintha valaki vizes szivaccsal sikalna egy ablakuveget elkezdett hozzam beszelni. Hamarosan csatlakozott hozza meg masik harom, es neha korusban koveteloztek. Nem tudom, hogy a tabor lakoi kenyeztettek el oket, de nekem kimondottan ugy tunt, mintha koveteloztek volna. Komotosan bontottam le a satrat. Egyreszt a korabbi gondolatok sem tettek tul jot, masreszt az elmult ket napban csomagok nelkul jartam a szigetet, a felszereles at lett csoportositva, emiatt dupla ideig is eltartott, mire minden megint a helyere kerult. Persze, azt mar tudtam, hogy nem erdemes felmunkat vegezni, annyira keves a hely, annyira ki van szamitva minden kis sarok, hogy ha nem a megfelelo sorrendben pakolom el a dolgokat, ha a matracban tobb levego marad, ha a cipo nem jo iranyban van beszurva egy kis resbe, akkor nem all ossze a rendszer. Ugyhogy inkabb lassan, de alaposan keszulodtem. Azt is lattam, hogy Adelaideben kezdhetem elolrol az egeszet, ott majd a szerviz miatt kell mindent lepakolni a motorrol. Nem surgetett semmi, tudtam, hogy a komp csak delutan fel haromkor indul Penneshawübol, ami a taborhelytol talan szuk ket oranyi tavolsagra lehet. Mivel meg csak 9 ora korul jart az ido, nem kellett kapkodni.
Ekkor ujabb latogatok erkeztek, kicsit mas vermerseklettel. Negy, jol megtermett pulyka rohant at a satorhelyen. Illetve nem is at, hanem korbe-korbe talan haromszor vagy negyszer, aztan a legnagyobb vezetesevel elrohantak egy masik iranyba. Alig gyoztem lefenykepezni oket. Aztan arra is gondoltam, hogy talan a taborozas relativ kenyelmetlensege miatt ment el igy a kedvem. Valahogy ugy ereztem, hogy vagyok valamire, de ez nem a nagyvaros relativ kenyelme. Persze, egy kis szigeten, ahol mindenert raadasul eleg sokat is kell jarkalni, egesz a sziget masik felebe, nem olyan kenyelmes az elet, mint lesetalni a pub etkezojebe, es ott megvacsorazni. Nem tudom, mi lelte oket, de az egesz baromfiudvar tiszteletet tette. Eddig jutottam a gondolatokban, mikor ket kacsa erkezett rohamleptekkel. Oket legalabb meg lehetett erteni, eddigre mar lebontasra kerult a sator, es jot csemegeztek az otodik napja fedett helyen kialakult elovilagbol. Amilyen gyorsan jottek, el is totyogtak.
A Penneshaw-ig hatralevo kb. 120 km teljesen esemenytelenul telt el. Vegig aszfaltos utvonalat valasztottam, ugy ereztem – bar ez is csak a feladas jele -, hogy amit akartam, azt mar lattam. El innen, johet a kovetkezo szakasz, hatha az felraz. A komp utemterve azert kicsit lutri volt. Ugy szamoltam, hogy a 2.30-as jarattal megyek majd el, de azert remenykedtem benne, hogy a delben indulo hajot meg el tudom csipni. Persze, mikor odaertem, kiderult, hogy ebben a keso oszi idoszakban nincs is deli hajo. A multkori fish&chips-es helyen leultem ebedelni, es folytattam volna a gondolataim, ha egy hangos, villanyszerelokbol allo tarsasag – elukon egy feltunoen eros orosz akcentussal beszelo ferfivel – felbe nem szakit. Igy aztan inkabb Lois konyvere probaltam koncentralni, amennyire engedtek. Vegre eljott a 2 ora, legurulhattam a komphoz. Mar sejtettem, hogy Tina, a SeaLink ceg jegyarusa felrevezet, mikor azt javasolta, hogy visszafele ne is foglalkozzak azzal, melyik jarat van a jegyemen, felszallhatok barmelyikre, ha van hely.
Hiaba kerdeztem ra ketszer is, megis hagytam magam felrevezetni. A becsekkolasnal derult ki, hogy errol szo nincs. A 2.30-as kompra eselyem sincs ennyire gyorsan felkerulni, annak ellenere, hogy a motor gyakorlatilag barhol elfer, multkor is csak a lepcso melletti zugba iranyitottak vele. Maradt hat az 5.30-as jarat, de azt is csak extra dij elleneben vehettem igenybe, ugyhogy ujabb $22-ral gazdagithattam a vilag gyanithatoan legdragabb ar/utvonal aranyu kompjaratat uzemelteto ceget. Kicsit rossz szajizzel jottem el, egyreszt magam is okoltam, hogy hittem egy nyilvanvaloan fals informacionak, de azert rajuk is merges voltam a felrevezetes miatt. “Most, hogy elhagyom a szigetet, kezd beallni a jo ido” – mertem vegig az ablakbol a sziget keleti fele folott huzodo egboltot a komp ablakabol, ahogy a Nap mar kezdett a latohatar fele kanyarodni. Sajnos le kellett mondanom arrol a tervemrol, hogy a ma estet mar Adelaideben toltom. Talaltam egy jonak tuno kis kempinget a varos szivetol par percnyire, ott terveztem felallitani a satrat a kovetkezo 3-4 napra, meg a sotetseg beallta elott. Igy aztan nem volt mit tenni, atterveztem az utvonalat, es ugy dontottem, ma mar csak Victor Harbourig megyek. A motoros atlaszban javasoltak egy egesz jo utvonalat erre a tavra. Tokeletes minosegu, lagyan ivelo aszfaltcsik, seperc alatt a Fleureu-felsziget masik felen voltam, par perccel kesobb mar a motelben forrt a viz a teahoz. Beloktem a TV-t. Egy dokumentumfilm ment a 60-as evek Ausztraliajarol, az aboriginal tarsadalom megsemmisules elleni kuzdelmerol, az elismeresert folytatott jogi es tarsadalmi harcarol volt szo. Es leesett a tantusz: hianyzik az, ami ennek az utnak komolyabb ertelmet adna. Az eddig eltelt lassan ket het soran egyik festmenytol a masikig motoroztam, neha tatott szajjal figyelve a szepsegeket, megis ures festmeny ez. Tulsagosan is jol ismerem mar ezt az orszagot, tulsagosan is jol szervezett itt a turizmus, nem kell felszinen maradasert kuzdeni, nehez kivul kerulni a komfort zonan.
Adelaide
Tudtam en, hogy nem er jo veget, ha a tervekkel ellentetben a Kenguru-szigetet mint kifogast felhasznalva vegul Adelaideben, egyik jo cimboram varosaban kotok ki. Sikerult merokanallal kostolgatni az ejszakai elet kinalta oromoket, ugyhogy mar szinte azt sem tudom, hany napig voltam ott pontosan, csak az vilagos, hogy joval hosszabb idot toltottem itt, mint eredetileg terveztem. Termeszetesen ezert minden felelosseg ot terheli. Azert nem panaszkodom, jol ereztuk magunkat, jo volt igy egy ev utan ujra talalkozni. Jo volt ket het utan kicsit hatradolni is, egy lassu sutogetes vagy egy sex&drugs&rock&roll jegyeben atmulatott ejszaka utan fajo fejjel ebredve. A tarsasag mellett Adelaide is marasztalna. Kivandorlo korokben allandoan ment az osszehasonlitgatas, hogy hova erdemes kikoltozni, es Adelaide altalaban megkapja a “nagy falu” jelzot elobb vagy utobb. Pedig errol szo sincs. Masfel millios nagyvaros, eleg nagy ahhoz, hogy megtalalja a szamitasat barki, kulturalis vagy szorakozasi szempontbol legalabbis nincs szegyenkeznivaloja. Eleg szeles a spektrum, lustaknak sehol nem terem baber. Vonakodva es kicsit szomoruan indulok utnak, mint mindig, ha egy jo baratot kell otthagyni, azzal az erzessel, hogy lehet, hogy soha nem talalkozunk tobbet. Menni kell tovabb, ki tudja, miert, milyen megfontolasbol.
Lenyegesebb ez a tura, mint barmi mas? Sutba kell dobni a baratsagot, huzni a gazt, mert valami lathatatlan ero erre kenyszerit? Maradhatnek meg napokat, akar heteket is, persze, azon az aron, hogy ugy mar nem teljesulnek az egyebkent ad hoc papirra vetett, valamiert megis szinte szentiraskent elfogadott eredeti tervek.
Most, hogy lezarult ez a bo ket hetes szakasz, nehany adattal is tudok szolgalni az arra szomjazoknak: Adelaide-be erkezesemig a GPS tanusaga szerint 3711.6km-t tettem meg korulbelul 50 oras tiszta menetido alatt. Ezalatt a motor elfogyasztott kb. 170 liter (~$270) benzint, 4.6/100kmes atlaggal. Ha jol szamolom, akkor idoben is, tavolsagban is most tarthatok ugy 16-17%-anal a turanak, tehat ez meg azert elegge az eleje.
Most eszak fele indulok majd, az elso negy-ot napban a Flinders Ranges hegyvonulat menten halad majd az utvonal, utana megindulok az Eyre-tavat megkerulve az Oodnadatta Track-en, majd a Painted Deserten at Uluru fele, es ha minden jol megy, epp a Finke Desert Race offroad verseny megnyitojara oda is erek Alice Springs-be. A kovetkezo 12-13 nap sokkal elhagyatottabb, lakatlanabb reszeken halad majd, mint az eddigi tavok.