Avagy: „A motoros rendőr elsősorban motoros és azután rendőr!”
Kollégámmal sokat oktattunk, ennek mindig örömmel tettünk eleget, remélem, hogy mindkettőnket kedveltek ezen tevékenységünkért. Az egyik oktatás alkalmával nagyon jó csapat jött össze – egyébiránt ez volt a jellemző -, és az oktatás keretében távvezetés is volt. Én nagyon szerettem a Mátrát, ha módom volt arra vettem az irányt. Ilyenkor kisebb csapatokra osztottuk a társaságot, velük egy-egy oktató tartott. Induláskor a tudnivalókat ismertettük, majd a kisebb csapatokra oszlottunk, mindegyiket a kijelölt oktató vezette.
Szerencsémre kifogtam egy motorozni akaró és tudó kis csapatot, velük keltem útra. Az útvonal érintett sok települést is, mivel nekem hazai tájakon vezetett, ezért hát igyekeztem a pihenőket úgy megválasztani, hogy hazánk ezen tájának nevezetességeit is érintsük. Elindultam tehát kis csapatommal, jó volt az idő, forgalom nem akadályozott, elértünk szűkebb hazámba, a kanyargós, hegyes-dombos vidékre. A sebességet úgy választottam meg, hogy egyrészt haladós legyen, másrészt élvezhető is, ezért aztán haladtunk is rendesen, elértünk az első tankolóhelyre minden gond nélkül. Mivel láttam, hogy minden a legnagyobb rendben, ebben a tempóban folytattuk utunkat. Ilyenkor aki a csapatot vezeti többet néz a tükörbe, mint előre, mert szeretné a csapatát egyben tudni, különösen így volt ez kanyargós részeken. Beérünk a kanyarba, minden oké, a kanyar kijáratát követően az utolsó motoros is rendben megvan. Így közlekedtünk, majd egy közepesen húzós bal kanyarba értünk, nézem a tükröt, az utolsó motoros nincs sehol – átnéztem a másik tükörbe, az út menti bokor, a csalitos erősen mozog. Mivel nem először láttam ilyet, azonnal megálltam, a többiek is mögöttem. Megkerestük a kollégát, aki az út menti nagyobb árokba landolt, szerencsére nem lett semmi baja, és mindannyian segítettünk kihúzni a motorját a sáncból, ami nem volt könnyű feladat. Körbenéztük a gépet, mi tagadás, ezzel nem lehetett tovább jönni, megvártuk a mentést. Az egyik kolléga még kicsit élcelődött is, mondván fordítva is meg kellene ismételni a mutatványt, úgy szimmetrikus lenne a motor.
Újult erővel útra keltünk, immár megfogyatkozva, mentünk alig egy órácskát: műszaki hiba. Nincs mit csinálni, megvártuk a mentést, majd tovább fogyatkozva haladtunk a kijelölt úton. Elértünk egy csárdához, megebédeltünk, kicsit pihentünk, majd elindultunk a Mátra irányába. Mivel csak hárman maradtunk, volt időnk, először lassan végig gurultunk, feltérképeztük, megnéztük az aszfalt minőségét, az esetleges vízátfolyások által kihordott üledéket. Elkezdtünk menni, először én vezettem, néztem mögöttem mit és hogyan csinálnak, egy-két kört mentünk, és mivel remekül mentünk, ezért váltva vezettünk. Ezután gyorsultunk is rendesen. Az egyik körben elém engedtem az egyik kollégát: előttünk egy pótkocsis kamion ment, neki sikerült megelőznie, nekünk nem, csak jóval később, mert ezen a szakaszon kanyar, kanyar hátán jött. Mikor megelőztem végre a kamiont, igazán belehúztam, gondoltam utolérjük ideiglenes vezetőnket. Egy kis egyenes után egy jó balos kanyar, itt a sáv bal oldalán hosszú, mély karcok fogadtak, láttam mintha frissek lennének, egyből egy jobbos kanyarba ment át az út, ezt követte egy egyenes. Ahogy az egyenesbe értem a következő látvány fogadott: a baloldali sáv mellett végig szalagkorlát, rajta kollégám Yamahája (!), a bal oldali sáv közepén kollégám törökülésben. Gyors fék, mind ketten megálltunk, megkérdeztük a kollégát, hogy van, mire mondta, hogy minden a legnagyobb rendben… Kérdés nélkül elárulta: egy kicsit sok volt a lendület. Leszedtük a Yamahát a szalagkorlátról, a gép némileg megsínylette a dolgot. Mondtam is, ezt fordítva is meg kell csinálni a motorral, úgy lesz szimmetrikus, mivel előzőleg ez a kollégám élcelődött ezzel, persze jót nevettünk az egészen, a motort kicsit összepofoztuk, és irány vissza.
Az én csapatom ért vissza a legkésőbb, a többiek már vártak. Elmeséltük kalandjainkat, ők szintén jót mulattak, de ők is örültek, hogy épségben sérülés nélkül mi is visszaértünk.
Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük is egymást.
Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István