Hirtelen megduplázzuk a begyűjtött kilométerek számát – irány Olaszország és a Dolomitok! Mivel csak az odaút kapcsán 935 kilométerről beszélünk, hajnali 5 órára tettük a találkozás időpontját, majd belevágtunk a végtelennek tűnő etapba…
Szinte semmi poggyász a motorokon, mert azt kivételesen egy kisteherautó hozza – úri helyzet, igaz, később ez a döntés még meghatározónak bizonyul… De ne szaladjunk ennyire előre! Tehát egy laza motorozás, kellemes, 22 fokos, kora reggeli starttal. A gumi, mint eddig is, rendben teszi a dolgát, jól tűri a felkelő nappal együtt melegedő autópályát. Olaszországban figyelmeztetett is a – kőkemény túraabronccsal felszerelt motorja nyergéből – túratársam: a Nankang bírni fogja a meleget? Jogos a felvetés, mert a levegő eddigre (árnyékban) megközelítette a negyven fokot, az aszfalt saccra egy tíz-húsz fokkal melegebb lehetett.
Végül késő délután, negyed nyolcra estünk be a szállásra, minden különösebb esemény nélkül. Tartalmas hét vette kezdetét, egy nap kivételével minden nap sokat mentem a motorral, hol csak 150-200 kilométert, amit a végtelen kanyarok miatt 3-4 óra alatt nyomtunk le, de volt, hogy ötszáz kilométer felett gyűjtöttem az élményekből. A hegyekben kellemesen hűvös hajnalok vártak, míg napközben a völgyekbe ereszkedve újra a negyvenessel kacérkodott a higanyszál, de egy dolog nem változott: a legtempósabb kanyarvadászat közben is mindvégig kiszámíthatóan viselkedett a gumi, igaz, a folyamatos hajtás szépen, lassan elkezdte fogyasztani a barázdamélységet.
Száz felett fordultunk lapon, vagy egyesben kellett teligázon kigyorsítani a temérdek visszafordítóból? Szándékosan sem tudtam zavarba hozni, és akárhogy is, végül elérte, hogy immáron vakon bízom benne. Persze ekkor még nem sejtettem, hogy éppen egy nem várt helyzetben kell majd elspórolnom a gázt a gumi miatt…
Végre fogást találtam!
Talán többekben megfogalmazódott, hogy ez is csak egy üres “PR-cikk”, ahol agyondicsérik a kimondottan olcsó gumit, mintha ez lenne a prémiumkategória teteje. Nos, szó nincs ilyenről, nem rúzsozzuk a menyasszonyt, a Nankang eddig valóban minden várakozásomat felülmúlta. Nem úgy a túra utolsó napján, amikor egy szerencsétlen véletlen miatt úgy alakult, hogy egyedül kellett hazaindulnom, jó pár órával a többiek előtt.
Reggel hatkor kiugrottam az ágyból, hétkor útra keltem, gondoltam, minél többet menjek hűvösben. A számításomat a hétvégére érkező afrikai eredetű, forró légtömeg húzta át – délelőtt tizenegykor már negyven fok feletti értékeket mutattak a köztéri hőmérők, s hol volt még a tetőzés, a délután kettő körül várható csúcs? Mi tagadás, szerettem volna mielőbb hazaérni, ezért alaposan belecsaptam. Mondjuk úgy, az autópálya sebességhatárait ajánlásként kezelve szakítottam a várva-várt magyar határ felé.
Az egyik pihenőhelynél kiálltam szusszanni egyet, és mint rendesen, körbejártam hű társamat, az XX-et. Elöl, oldalt minden rendben, nem úgy a hátulján! Megdöbbentem a látványtól, ahogy középen szó szerint felhólyagosodott a gumi, a nyújtott kanyarok miatt pedig a szélei meg úgy néztek ki, mintha a Hungaroringről gurultam volna le egy kiadós pályázást követően! A fenti tünetek súlyosnak tűnhetnek, ugyanakkor nem éppen életszerű, hogy valaki gyorsan (és tényleg gyorsan), megállás nélkül száguldjon az 50-60 fokos aszfalton órákon keresztül, míg ki nem fogy a nafta. Kicsit visszavettem hát, a további szakaszokon 15-20 perc kőkemény csapatás után öt-tíz percre felvettem a forgalom egyébként nem lassú tempóját, majd újra ráadtam a tüzet.
A terv bevált, a gumi így már nem melegedett túl, masszívan tűrte az XX nem éppen szerény teljesítményét és tömegét, no meg a júliusi melegrekordot túlszárnyaló hőmérsékletet. Felmerült bennem a gondolat: vajon, ha egy kevésbé nyomatékos és sokkal könnyebb hatszázas géppel falnám a kilométereket, vajon akkor is jelentkezett volna ugyanez a jelenség? Arra jutok, hogy azon készakarva sem lehetne ilyet elérni, olyan sok a változó az egyenletben.
Kiderült hát, az eddig tapasztalt elképesztő tapadás ára, hogy negyven fok feletti meleg és a hozzá kapcsolódó extrém tempó már erősen fogyasztja a Nankang mintáit. Most igazán jól jött, hogy abban a bizonyos furgonban pihentek a nehéz holmijaim, mert sok csomaggal valószínűleg még jobban megviselte volna ez a rázós futam az abroncsot. Belegondolni sem merek, ha esetleg utast is vittem volna, akkor hogy nézett volna ki a történet… A nem mindennapi etap során egy milliméter fogyott az abroncsból – alig ezer kilométer alatt -, vagyis világossá vált, hogy ez a Nankang Achilles-sarka. Újabb fontos tanulság, hogy aki gyakran indul efféle kalandokra az extrém forróságban, és kicsit sem tiszteli az autópálya sebességhatárait, készüljön rá, hogy ezrenként egy milli lesz az ára. Más kérdés, hogy odafelé, hasonló körülmények között, de szerényebb, 140-150-es utazósebesség mellett nyoma sem volt a rendellenesen nagy kopásnak.
Célegyenesben vagyunk?
Kezdetben úgy saccoltuk, a kedvező árú szett valószínűleg 5-6 ezer kilométer környékén adja fel a harcot, és jut el a kopásjelző környékére. Nos, egyelőre ettől nem kell tartanunk: több mint ötezer kilométert követően középen 2,83 mm-t mutat a tolómérő folyadékkristályos kijelzője, a szélein pedig 3,4-3,5 között változik az érték. Elöl kimondottan jól állunk, középen 2,98 mm, a szélén 2,4-2,5 a barázda mélysége.
Itthon folytatjuk a kalandokat, kíváncsian várva, hogy a Nankang mennyivel szárnyalja túl eredeti elképzeléseinket. Tartsatok velünk – folytatódik a kilométervadászat!