2015 júliusában elindultunk második Alpok túránkra a jó öreg MZ nyergében. Bázisul egy Olasz-Osztrák határ közelében levő kis falucskát, Heinfels-t jelöltünk ki.
Praktikus okból a bázisig utánfutón vittük a motort. (oldalborda, szerszám, pótalkatrész, szalonna, kolbász, sör, pálinka – ennyi minden aligha fért volna el az öreg csatalón…)
Természetesen majdnem végig esett az eső, így félúton be kellett csomagolnunk a motort. Végül csak megérkeztünk a célhoz ( http://www.burgheimfels.com/ ), príma panzió, csak ajánlani tudom minden motorostársamnak. Minden elérhető innen 1-1 napos csillagtúrával, ami csak számít a Dolomitok keleti részén. A túrát három előre megtervezett útvonalra építettük, de mivel „túl korán” odaértünk Heinfelsbe, kitaláltunk egy nulladik napi gurulást. A Pustertaler Höhenstraße nyugati felét már tavaly megnéztük, de mivel akkor le volt még zárva egy része, így félbehagytuk, ezért most nekifutottunk újra. Ezért aztán a Dráva völgyén elcsorogtunk a keleti feljárójához, s még előtte az ülésre készítettünk egy kis szivacsfeltétet, hogy megelőzzük a vízhólyagokat bizonyos testtájékon… Igaz, baromi hülyén nézett ki, de legalább egyáltalán nem vált be 🙂 Külön figyelmet érdemel az ezer forintért fellelt hátsó doboz, ami hasonlóan csúnya, de a praktikussága vitathatatlan.
Találtunk is egy barátságos kis befolyót a Dráva jobb partján, számtalan ilyen van, csak nem szabad mellettük elszáguldani, miként a a Lienzi Dolomitok sokat sejtető csúcsai is megérnek egy pillantást. A nap már erősen elindult lefelé, amikor észbe kaptunk, hogy vissza kéne menni a szállásra …de azért még meg kellett nézni 1-2 útbaeső vízesésecskét. A hűséges MZ-t leparkoltuk a hinta alá, és aludtunk egy jót, s alig vártuk, hogy végre kezdetét vegye a nagy Kaland, így nagy betűvel…
Indulhat a kaland!
Az első napi feladatunk az volt, hogy eljussunk a Pennser Joch északi feljáratához, Vipitenoba. Laza, nem túl látványos 90 km-nek ígérkezett, ezért nem kapkodtunk, kényelmes reggeli készülődés, pakolászás előzte meg az etapot, majd felnyergeltünk, és uccu neki Olaszország:
Itt egy tó, ott egy vár, amott egy híd – nem győztük kapkodni a fejünket, s még nézőközönségünk is akadt néhány csacsi személyében… Az első megállónk egy tó duzzasztójánál volt, ami már nem See, hanem Lago, hisz’ Olaszországban van. A Lago di Fortezza gátjánál költöttük el tízórainkat, és néhány megabájtnyi szabad helyet a memóriakártyán.
A gát másik oldalán jött csak az igazi látványosság, a tízemeletes toronyház magasságáig felduzzasztott víztömeg…
…na és egy finom „kis” erőd a gát környékén. Tovább Vipiteno felé az Isarco folyó mellett haladtunk a motorral…
…majd Vipiteno-t elérve, új irányba fordultunk, és a Rio Mareta hídján áthaladva megkezdtük az első hegyi szakaszt.
Amíg hűséges fegyverhordozóm, fényképészem és oldalbordám fényképezett, egy kaviccsal megtámasztottam visszagurulás ellen az MZ-t – régi idők kézifékje 🙂
Bár jöttek a hágók, az MZ katonásan haladt tovább a Pennser Joch felé. Katonásan, érted, gyakori váltogatások közepette egy, kettő, egy…egy…sokáig egy, majd újra kettes 🙂
Nem volt éppen kapkodós a tempó, de végre felértünk a nap első kétezres hágójára: Pennser Joch, 2211 méter – hurrá, itt vagyunk!
Rövid pihenő és nézelődés után újabb ötven kilométer gurulás következett, ahol a fékek játszották a főszerepet, ugyanis 2211 méterről a 300 m magasan (alacsonyan?) fekvő Bolzanóba ereszkedtünk le.
Várak, alagutak váltották egymást, vagyis továbbra sem érte meg sietni, na nem mintha tudtunk volna…
A hosszas alagútvadászat végén azután beértünk a csodás Bolzanoba…
…majd a várost átszelve némi eltévedés és nem éppen olcsó tankolás után is célba vettük következő kétezresünket, a Gardena Pass-t.
Ahogy kaptattunk felfelé, kezdett egyre érdekesebb lenni a táj, akadt bőven látnivaló…
…beleértve a nem mindennapi verdákat is.
Mivel azt gondoltuk, hogy felértünk a csúcsra, szépen elfoglaltunk egy padot, és amíg gazdagék itták a 15 eurós sörüket a vendéglőben, mi meg elintéztük a sorsát vagy húsz deka jó falusi füstölt kolbásznak, a hozzá tartozó bucival, enyhén átlangyosodott kólával és némi kilátással karöltve.
Derűs hangulat és égbolt
Figyelitek az időjárást a képeken? Nagy időjós túraszaktársak egész nyáron áztak, szegények… Legközelebb velünk kell jönni, hisz’ úgy látszik, az MZ kék füstje az eget is szépen megszínezi… Szikrázó napsütés és valószerűtlenül kék ég kísért minket, mindez a nyáron azért esőre hajlamos kétezer méter feletti környezetben.
Mivel a hágótáblát sehogy sem találtuk meg, elindultunk lefelé, de előtte még megnéztük ezt:
…majd hajtottunk tovább lefelé, de gyanús volt, hogy az, amit hágónak hittünk, még nem csúcs volt, ezért újra visszakapcsoltunk, és nekiiramodtunk felfelé:
Megkönnyebbülhetett az öreg NDK technika, ha nem is könnyen, de végül felértünk a második kétezresre – Gardena Pass. Itt megejtettük az első szervizmunkát, ami sajnos nem tűrt halasztást: szorítani kellett egy kicsit a hollanderen, mert gyengén kifújt a tömítés mellett.
Persze nem aggódtam, elvégre úgyis lejtő jön, ahol nem kell neki húzni, a következő kétezresig (Valparola) meg majdf kipiheni magát az öreglány 🙂 Fontos tanács az erre motorozóknak: ezt a lefelé vezető szerpentint nem szabad kihagyni, ha a környéken jártok, egyszerűen maga a motorozás csimborasszója, gyönyörű hely:
Kis karikázás után vettünk egy nagy lendületet, és irányba álltunk a Valparola felé:
Fent a hágón egy első világháborús erőd maradékaiból rendeztek be múzeumot. Kiderült, a Monarchia idején ezen a környéken elég kemény harcok voltak.
…s végül csak megcsináltuk, itt a harmadik kétezres is, a Valparola Pass. AVE MZ!
Ha valaki készült bakanccsal és némi bátorsággal, elindulhat felfelé azon a csíkon… Kőkemény gyalogtúra-útvonal, Bear Grylls is megnyalná mind a tíz ujját!
Pár kilométerrel arrébb futólag érintettük a Falzarego Pass-t, a nap negyedik 2000 méter feletti hágóját k ezdünk belejönni!
Innentől már tényleg csak lefelé vezetett az út, ami nem is volt baj, mert az ezres magashegyeken át még vagy hetven kilométert kellett megtennünk a szállásig.
Ha nem esik útba a Cimabanche Pass, még elveszítjük a topcase-ről a zsákot – szerencsésen alakult 🙂
…örültünk, hogy út utolsó kilométerei is tartogattak még szépségeket, pedig akkor már messze jártunk a kétezres csúcsoktól:
Összesen 336 km-t tett meg velünk az MZ, aki remekül tűrte a nem mindennapi kihívást, egyetlen hollanderszorítással megúsztuk a kalandot. Nem sok kilométer egy napra, ha az Alföldön jár-kel az ember, de számoljátok bele, hogy négy kétezres hágót kellett legyűrnünk, ami nagymotorral is csak 20-30 km/órás átlagot hoz, nemhogy egy 19 lovas MZ-vel…
A fárasztó nap végén gyors vacsorakészítés, láncolajozás, portörölgetés és alvás várt ránk, mert a következő nap a Piave-n túli Dolomitok van tervben.
AVE MZ – tartsatok velünk a folytatásban is!