Ígéretemhez hívem folytatom a motorbaleset-kórház-műtét szappanopera történetét, íme, itt a második rész.
Talán emlékeztek rá, legutóbb ott hagytam abba, hogy fekszem a kórházi folyosó hűvös hangzavarában a baleset után. Arra gondolok, kell nekem az a kis kék színű hordozó majd, amikor gyógyulgatok a műtét után, csak bár ott tartanék már. Bal lábamon a szétnyírt aláöltöző, alatta egy bucira dagadt lábszár, ami egy darabban lüktet, és mintha egyenesen szét akarna robbanni. Az oldalirányú mozdítás felejtős, mert azonnal jön a pengeéles fájdalom. Telefonom szorongatom a mellemen és a Görög Csabával, a szoboszlói H-D szerviz vezetőjével társalgok. Kedvesek, segítenek behozni az út széléről a motorom, amitől egyből megnyugszom – Ő is biztonságban mostantól. Innen üzenem: le a kalappal az egész napos segítségért, köszönöm srácok!
Közben várom a sorsom, de már nagyon fáj… Az agyamban vetítem a filmet non-stop, mi és hogyan történt az úton, mit és melyik irányba lehetett volna esetleg korrigálni. Megállapítom, hogy amint kimegyek, egy kiskamera felugrik a kormányra, mert annyit megyek, hogy ez innentől egyszerűen kelleni fog. Rájövök, hogy még mindig nem értem az „okozóm” indítékát, tettét, cselekvését. Aztán lapozok, mert hallom a nevem a folyosón. Odalép egy betegkísérő, üdvözöl, és már tol is a nekem fenntartott helyre. Nézem megint a plafon neonjait, liftezünk és megérkezünk egy nagyon hosszú folyosóra. Jön egy nővér, nézi a kórlapom, – ahhha, maga is motoros, sóhajtja -, Zoltán? Mondom igen, kényszeredett mosollyal. Van már egy a kórtermében, egy autó eléfordult nemrég, és behozták megfigyelésre. ú
– Magával mi történt? – érdeklődik. – Leszorítottak – sziszegem, de nem jött válasz tőle, mert már gurultunk is tovább. Befordultunk egy kórterembe, látom a zöld táblácskán krétával a nevem kiírva az ágyam felett. Amikor áttettek az ágyra nagyon közel voltam, hogy elájuljak a fájdalomtól, mert útközben egy kicsit lemaradt a bokám a lábszáramtól…
Körülnézek, öten vagyunk a kórteremben, vacogok az ágyon, pedig tuti nincs hideg. Üdvözölnek a fiúk. Mindenki szól, köszöntjük egymást és gyorsan mindent el kell mesélnem. Én is visszakérdezek, mi történt velük? Az egyik fiatalember tanulmányozta az ékszíj és annak tárcsája közti nyíróerőt az ujjaival, másiknak csípőprotézis-csere lesz holnap, egyikőjük szintén lábszár műtétes volt, komoly fémcsavarok állnak ki a fáslizott lábából, eközben a mocistársunk halkan szenved az ágyon. Dél óta nem ettem, nem ittam, ki voltam száradva. Nővérke elismerően helyesel, hogy jó az előkészítésem, hogy nem kajáltam tele magam éppen délutánra… Próbálok beleilleszkedni a kórterem rendszerébe. Segítenek a többiek szétpakolni a holmim, én közben tekergetem a fejem, nézelődök és dobol bennem továbbra is, MIÉRT?? Aztán jönnek a nővérek, mindenről kifaggatnak: allergia, gyógyszerérzékenység stb. kapom az infúziót, benne a megmentő fájdalomcsillapító, és kérdés nélkül megint neki állnak vetkőztetni egy nagy meleg vizes lavórban úszkáló szivacs kíséretével. Mondom magamban, már megint ez van, kérdés nélkül nekem esnek? 🙂 Rám adják, vagyis óriási rutinnal beletornáztatnak a hátulgombolós kis műtős ruciba, és végképp elfogadom a sorsom, hogy biza’, mindjárt megbicskáznak.
Remegek tovább az ágyon, eltelik újabb két óra, és jön egy zöld ruhás, hajhálós, maszkos, műtős, 30 körüli srác. Közli teljes természetességgel, hogy menni kell, bólintok és már tol is ki a szobából. A többiek a szobában biztatnak és szerencsét kívánnak – rám is fér. Liftezés, kanyargás, fotocellán át, és azonnal megüti a fülem a belülről hallatszó zeneszó. Odalép hozzám Erika, aki az altatásomért felelős. Bemutatkozik, csak a hangját hallom és a szemeit látom. Az aznapi sztorimhoz képest akkora felüdülés volt zeneszó közben hallgatni a hangját és látni a szemeit, hogy teljesen elmúlt legalább két másodpercre a remegésem – igazán megnyugtató pillanat volt.
Elmeséli részletesen az altatás és a gerincbe adott érzéstelenítés közötti különbségeket és, hogy mit tanácsol nekem. Én bólogatok, mint a Lada kalaptartóján a plüsskutya és rájövök, hogy a gerincen keresztüli érzéstelenítést választottam. Azt hiszem Erikának ott bármit elhittem volna, olyan nyugalom és gondoskodás áradt a hangjából. Kaptam valamit a vénámba és érzem, hogy bódít. Beszélgetünk, mi történt, mesélek a motoromról és előjöttem egy fura kérdéssel. Kaphatnék egy füldugót, kérem? Egyszerűen nem bírom ezt a fajta csatazajt… Az egyik rezidens srác hangosan felnevet, és előáll valami vattaszerű anyaggal. Meggyúrja nekem és megkapom őket a helyükre. Kabalacucc? Az legyen!
Lefertőtlenítik a lábam combközépig, szól a zene, bulizok magamban, sóhajtok akkorát, hogy azt bármelyik ipari porszívó megirigyelhetné és már ültetnek is fel. Tapizzák a gerincem, mondják, hogy lazítsak. Könnyű azt mondani… Érzem a tűt és a folyadék nyomását. Visszafektetnek, megint kapok valamit a vénámba és gyülekeznek a dokik az asztalhoz. Oldalt a monitorokat nézem, előttem a zöld lepedő, hogy ne láthassam a műsort majd és érzem, hogy „megjöttem” – nem érzem a lábam. Elkezdődik a műtét, hallom a hangokat, bebódulok. Magamhoz térek, előre semmit nem látok csak felfele és oldalt a monitorokon nézem a metszeti képet lábamról. A képernyőn világos szürkében a csontjaim körvonala, amiben feketéllenek, egy –kettő-hat-nyolc csavar vagy szeg vagy mi. Látok még egyéb fémtárgyakat ezen kívül is. Azt a…! Magamban megindítok egy cifrát, káromkodok.
Nem hagyják, hogy kotnyeleskedjek…
Nézelődök, hallgatózok, de a mozgásomra megint előkerül Erika, rám néz és a vénám felé nyúl, megint kiiktat a szerrel. Furi rándulásokra és tompa zajokra ébredek, amikbe minden alkalommal belerándul a testem is. Látok magam felett a térdem magasságában egy kezet és egy fém szárat. A száron egy fém sonkát húzkod le-fel a doki serényen, a száron a mozdulat végén, puffanással kísérve, közben oldalra nézek és látom a velőszeget becsapkodni a lábszárcsontomba a monitoron, milliméterről-milliméterre. Ez már sok volt, sokk volt – tényleg így szögelnek össze?! Kinézek jobbra hátra, amennyire tudok, keresem Erikát, „őrangyalom” azonnal érti, megint fölém hajol és kapom vénámba a cuccot – elfáradtam azt hiszem. Megébredek megint de már végeztek a műtéttel. Még mindig buli hangulat van, szól a zene. Tíz órától hajnali egyig a bal lábszáram átváltozott az ismert „élő szövet, fém vázon” kiállítási tárggyá. Visszatolnak a kórterembe, letesznek az ágyra, betakarnak, ahol kicsit folynak a könnyeim, és csendesen elalszom.
Egyszer csak hirtelen fény, zörgés, hangos beszéd, jövés-menés a kórteremben. Beindult a hajnali rutin. 4 óra 50 perckor! Lavórokkal rohangálnak a nővérek, mosdatnak mindenkit, akit kell, engem is elővesznek, érzem a végtelen gondoskodást részükről, lepedőt cserélnek alattam, törölgetnek. Bemutatják a kacsa használatát, stb. Hirtelen elhagyják a fedélzetet, elkészült mindenki, tovább állnak. Az időpont azért ennyire korai, mert szerintem a két nővér vagy öt ember dolgát végzi, és muszáj nekik korán kezdeni, hogy a műszakváltásra elkészüljenek. Én végigaludtam szinte az egész délelőttöt, egyedül nyolc órakor az orvosi vizitre ébredtem fel, ami szinte egybeesett az első reggeli bemutatásával – no az mindenképpen említésre méltó, azt gondolom. A mellettem fekvő asztalomra kapom a kis papírtálcára fóliázott két szelet kenyeret, mellette egy minivaj fele és két szelet parizer. Az egész pakk vastagsága kb két centi… Olvasom rajta az írást: „Könnyű vegyes 1”! Nevetek, ez tényleg könnyű lesz.
Ismét bealszom, érdekes, mert soha nem tudok fényben aludni, de ezalatt az öt nap alatt, most megtanultam ezt is. Komoly ritmikus zörgés jön közelebb a folyosón, amire ébredek, kamillázok kifelé, mi lehet, aztán látom, egy srác, nagy, alumíniumbódés kocsit tol, láthatóan nehezen. A felépítményen látható, hogy becsülten 1965-ben gyárthatták és a kerekei istentelenül zörögtek, csattogtak. Megjött az ebéd. A tálcán két, számomra meghatározhatatlan fémből készült, fedővel letakart tartóedényben kis leves és a második fogás, ami egyenesen maga a gasztronómia csúcsa volt – na jó, félre a viccel, gyógyulni jöttem, nem hízni. Persze félreértés ne essék, katona is voltam, nem esik nehezemre a nomád sátorozás és az egyszerű élet sem, de a tálalóedény tisztaságára háklis vagyok. Magamban újra, csendesen rájövök, hogy ez nem a Hilton, dagadt itt biztosan nem leszek.
Délután térek magamhoz az alvásból újra, de hat még Erika varázskoktélja bőven. Kitekintve a folyosóra egy idős nénit látok elhaladni az ajtónk előtt a járókeretével. Száguld, 25 centi/perc az új rekord. Azért így is óriásirespekt neki, hiszen ő már tud legalább menni, én meg itt tespedek az ágyon, én a lusta. Tekergetem, jegelem, finoman rakosgatom a lábam, próbálom a megfelelő pozícióba állítani és alszom, alszom, megint alszom. A „kistársaim”, akikkel a szobában együtt voltam, 50-65 év közötti, komoly tájszólással beszélő helyiek voltak. Jó volt őket hallgatni, történeteiket a családról, életükről és nevetni saját magunkon néha „alkalmi bénaságunk” miatt. Kialakult az is, hogy akinek a lába volt jó, az tudott menni büfébe nekünk, akinek meg a keze volt jó az meghámozta az almát, narancsot a másiknak, így kiegészítettük egymást, összedolgoztunk.
Ha jön a pisi, az nagy para…
A sérülések legrosszabb része, hogy a hétköznapi mozdulatok is kész tragédiává válnak… Muszáj hát elmesélnem, hogyan jártam az első mosdólátogatásom során. Eljön a nagy pillanat, első lábra állásaim egyikén, egy járókeret segítségével megindulok a wc irányába. Bal lábszáram befáslizva, előre lógatva, minden biccenésnél éles fájdalommal jelzi, hogy haladunk, de a friss műtétes végtagnak az egy lábon ugrálás nem biztos, hogy ideális. Besasszézok, beugrálok a helyiségbe, kinyitom a wc ajtót és benézek. 70 cm széles a beálló és két lépésnyire benn, egy gyerek magasságára épített wc néz szembe velem, ami rendkívül alacsony. ! Hmmm… Tehát vagy tolatsz vagy szemből mész neki a torna szernek, belül forgolódni nem tudsz és mélyreülsz. Konstatálom, hogy dupla lesz a meló, mert először szemből kell egylábon beugrálnom, hogy a steril törlővel letudjam porolni az alkalmatosságot, aztán kitolat, megfordul és visszatolat lesz a forgatókönyve a projektnek. Beugrálok, gondosan letisztítom, tolatva kiugrálok, megfordulok és egyensúlyozok szépen tolatva, kétoldalt kapaszkodom az ajtófélfákban, igyekszem nem letenni a frissen műtött lábam a gondolhatjátok milyen padlóra. Érzem, hogy elérem a porcelánt, behajlítom még inkább a jobb lábam, amin állok és szépen huppanok a csészére. Leérkezem és abban a pillanatban elindult a Kentucky Derbi alattam!
Egy motorszimulátor ipari tanuló volt a csészémhez képest! A porcelán önálló életre kelt, ugyanis rég volt már lerögzítve, így vagy öt másodperces balanszkeresés után állt be alattam a tornaszer! Elképedve, tágra nyílt szemekkel rögzítem, hogy béke van és itt bizony meg kell dolgozni a lehetőségért!Az intimitásról annyit, hogy ha valaki benyit, az látja, hogy egy szerencsétlen fiatalember, előretolt befáslizott lábbal a wc-n széttárt lábakkal, az ajtófélfákba kapaszkodva, tágra nyílt szemekkel próbálkozik a trónon – király! 🙂
Visszafelé röhögtem útközben kínomban, és végiggondoltam, hogy mindezt egy baleseti sebészeten? Arra a wc-re egy egészséges ember is gürcölve ül le, nem egy frissen műtött… Na mindegy. Aznap délután látom, hogy egy hölgy azzal a kék színű kerekes járókerettel dolgozik a folyosón, amit kinéztem magamnak korábban. Azonnal támadtam! A nővért kérdeztem, hogy az a kocsi miként tud gyakorlásom tárgyává válni? Elmondta, hogy közös az a ló, úgy-hogy „ha arra járok” használhatom. Kinyomoztam, kinéztem a folyosón az illetékes kórtermet, ahol kerekes kis keretem parkolt. Igen, messze , a folyosó túloldalán. Ez legalább 40 méter oda és ugyanennyi vissza. Erőt gyűjtöttem és nekiindultam az útnak. A járókeretem ott hagytam helyette és a gurulókerettel tértem vissza cirka tizenöt perc múlva. Állítottam a fékeken, feszesre húzva őket, és onnantól az ágyam mellett parkolt és velem dolgozott hazajövetelem napjáig.
Azért mesélem el, hogy Te is tudd…
Amit kérek tőled a felszedett kórházi tapasztalataim alapján, hogy bármi is történjen – vigyázz magadra! Legyen nálad mindig készpénz, tegyél bele a forgalmiba vagy bárhova egy húszast legalább, mert bankkártyával, ha mozgásképtelen vagy, nem mész semmire. Éhezni fogsz és nélkülözni készpénz nélkül. Legyen nálad olyan kis bicska, (vagy kanálgép) amin lehetőség szerint van villa is – a katonáknak ezt nem kell bemutatnom. A kajához adott bóvli minőségű műanyag eszköz használhatatlan és balesetveszélyes is, jórészt felejtős. Kérj fájdalomcsillapítót, mert hidd el, az valódi kincs, ha esemény van, és komoly fájdalom ha éppen nincs. Legyen egy kis tasak nedves törlőkendő a megfelelő higiénia megtarthatósága érdekében. Ezen tárgyak mérete, helyfoglalása nagyon kicsi, mégis komoly jelentőséggel, funkcióval bírnak, amikor kiszolgáltatott helyzetbe kerül az ember.
Mindenkit kérek, figyeljen magára, társaira az úton, hogy eleve ne is kerüljön ilyen helyzetbe! Körültekintően ismerje meg mindenki saját és motorja korlátait. Ha kell, jogsiszerzés után vagy akár később keressen fel egy vezetéstechnikai képzést, és ne sajnálja az időt, energiát a gyakorlásra. Engem ez a tudás nagyban támogatott a baleset során, sokat tudtam menteni és stabilan manőverezni „traktorommal” – ki tudja, hogyan alakul, ha nem korrigálok… Végül pedig engedjétek meg, hogy itt is, még egyszer megköszönjem a kórház személyzetének kedves, gondoskodó munkáját!
Boldog jövőt, sikereket, egészséget kívánok nektek és balesetmentes utat!
Csapó Zoltán Zsolt