Engem ért a megtiszteltetés, hogy egy kis beszámolót írjak a „Déva 12. – Egy tucatnyi szeretet” túránkról. Nem törekszem irodalmi Nobel-díjra, hogy magasröptű és érzelgős irománnyal untassalak Titeket, sőt szerintem ezt a túrát mindenki máshogy élte meg… Ezért most csak egyszerűen írok, ahogy én láttam és megéltem ezt a csodás zarándokutat.
Szöveg és kép: Magyarfalvi László
Mint arról a Hegylakókon korábban olvashattatok, a Hunyadi rend idén már 12. alkalommal szervezte meg motoros segélytúráját, mellyel a Böjte Csaba ferences rendi szerzetes Dévai Szent Ferenc Alapítványának gyermekotthonaiban élők mindennapjait segíti. Pénteken – szokásunkhoz híven – gyülekeztünk Apátfalván, ahova Petyáékkal este érkeztünk meg, így útközben alaposan ránksötétedett és le is hűlt a levegő. Viszont a megérkezésünk pillanata azonnal fel is melegítette a lelkünket, hiszen ismét összejött a mi kis csapatunk! Egymás üdvözlése után szállásunk elfoglalása következett, s persze, ahogy az lenni szokott, előkerültek a tüzes italok is. A finom vacsora (köszi, Börbönye!) elfogyasztása után egy kis eligazítás következett, illetve a másnapi feladatok kiosztása.
Nekem már lassan megszokott feladatom van a menetoszlop végén, ami ezúttal is bőven adott elfoglaltságot, no de ne szaladjunk előre ennyire… Kis beszélgetés után lassan nyugovóra tértünk, hiszen másnap hosszú mozgalmas nap elé néztünk.
Indulhat az eleje!
Kora reggel izgatottan ébredezett a társaság, s mi tagadás, jómagam is izgatott voltam, mert előző nap nem volt éppen határozott a motorom, már ami a biztos indulást illeti… Így hát első napirendi pontom a gép életre keltése volt, és hogy tényleg izgalmasan kezdődjön a nap, természetesen ez elsőre nem jött össze. Az akkusaruk rendben, az akksi töltőn volt pár napig, így csak a sav lehet benne kevés. Gyorsan kiszereltem a helyéről, kapott egy kis desztvizet, visszaszereltem, és láss csodát, az újabb indítási kísérlet már sikerrel járt! Ekkor már szinte mindenki elkészült, így gyorsan elindultunk a találkozási pontra, a határ előtti rakodóhoz. Szerencsénk volt az időjárással, mert az eső elkerült minket, és ennek is köszönhetően sok ismerős és eddig ismeretlen motorostársunk jött el, hogy együtt robogjunk Dévára.
Macho rövid eligazítást tartott. Ezt követően felsorakoztunk, és megtámadtuk a határt, ahol a határőrök egyesével igazoltak minket, de így is viszonylag gyorsan átjutott a nagyjából száz motor. Innen Déváig szokásunkhoz híven menetoszlopban vonultunk, Csia és jómagam zártuk a sort, és próbáltuk az erőszakosan előzni kívánó autósokat visszatartani. Ez persze nem mindig sikerült, ezért aki elkezdett mégis előzni, az elé határozottan kiléptem, és vészvillogóval vittem előre.
Ez bonyolultabb, mint amilyennek elsőre hangzik, ugyanis állandóan figyelnem kell, tud-e követni, jönnek-e szembe, és ilyenkor azonnal dudával jelezni a cipzár alakban motorozó társaimnak, engedjenek be, mert „ autót hozok”. Közben kézzel jelzem a sofőrnek, hogy jöjjön utánam, vagy húzódjon jobbra a motorok közé, s mindez persze 130-140 km/órával történik, szóval akad izgalom bőven…
Nem várt meglepetések…
Sajnos indulásunkat követően az első faluban történt egy kis összecsúszás, ami megkavarta a vonulásunkat. Kamikaze tempóban előre nyargaltam a menet, elejére szólni Machónak, hogy esemény van, húzódjunk félre. Szerencsére nem történt komoly baj, és mindenki folytatni tudta az utat, és csupán egy-két heveny hasmenéssel szenvedő autóst (gondolom azért siettek annyira 🙂 ) kellett csak vezényelnem. Érkezett egy mentőautó is, amit még lelkesebben karoltam fel, mert a szemből érkező autókat is leparancsoltam a padkára…
Szállásunk elfoglalása után szállingóztunk vacsorázni, aminek elfogyasztása után a Fokos zenekar fokozta a hangulatunkat. Az árverés ismét izgalmas volt, és szép összeg került a gyerekek számlájára. Ezt követően a Fokos zenekar hajnalig szolgáltatta a muzsikát a táncoslábúaknak. Másnap reggel szépen lassan összepakoltunk, majd Böjte Csaba testvér tartott szentmisét Janó barátunk emlékére. A végső búcsú következett a gyerekektől, akik kijöttek elköszönni tőlünk.
Csak hogy ne múljon el ez a nap sem felejthetetlen élmény nélkül, hazaindulás előtt Laura még megkért, hadd üljön fel mögém, mert szegénynek alacsony a vércukra, és én meg ugye néha elég gyorsan megyek, ami neki nagyon jó terápia lenne… Nem kellett kétszer mondani, hát persze, vágtam rá, ezen nem múlhat az egészség! – tettem hozzá nevetve.
Sajnos ismét egy évet várni kell hogy felkerekedjünk, és elinduljunk a Dévai túrára. Sebaj, én már alig várom! Szerencsésnek érzem magam hogy a Hunyadi Rend tagjaként évről évre részt vehetek ezen az örömteli és lélekemelő eseményen!