Már 19 napja úton voltam – ezúttal Sao Brás de Alporter közeléből indultam reggel nyolc körül, és hamar az N125-ösön találtam magam. Irány az óceánpart, gyerünk tovább kelet felé!
A túra részletes itinerje elérhető: Kismotor, nagy kaland az RBiker.com-on
Nehéz errefelé eltévedni. Az ember szemébe kell süssön a nap, és a nagy víz legyen a jobb oldalon, ennyi. Hamar a határvárosba érkeztem, ami egy igen csendes település benyomását keltette. Megnéztem a belvárost, aminek az építészete már inkább hispán jegyeket mutatott. Érezni lehetett, hogy közel már Spanyolország. Miután tettem egy kört, és csináltam pár képet, és tovább indultam:
A határátkelő elég messze van a parttól, az egyetlen hídon található, ami átível a határfolyón, és csak egy alig észrevehető tábla jelzi, hogy most már spanyol földön járunk. Egyébként képtelenség elvéteni, ugyanis innen csak Sevilla felé lehet menni, ami jó nagy kerülő, ha Gibraltár a cél, de a tengerpart egy nagyon nagy része természetvédelmi terület, és nem is vezet keresztül út rajta.
Tudom, mert ezt a szakaszt szívesen levágtam volna, ezért már itthon nézegettem a műhold képeket, de még jelöletlen ösvény sem halad keresztül errefelé. Több száz kilométer kerülőt kell tenni, melyen előbb Sevilláig autóút visz, ami tök üres volt. Furcsálltam is, hogy ennyire nincs forgalom a két ország között egy nyári hétköznap délelőttön. Sevillában is csak egy rövid megállót tettem, és itt sem volt dugó, sőt Jerezig tulajdonképpen eseménytelen volt a nap, bár említést érdemel, hogy egy benzinkúton nagy sikere volt a kis csacsinak és a túrámnak.
Gibraltár maga a meglepetés
Megismerkedtem Jose Antonioval, aki ellátott vízzel, kajával, internettel, és még a kávémat sem engedte kifizetni. Döbbenet, egészen eltérő a viselkedésük a Portugálokétól. Kellemesen felfrissülve indultam tovább a légkondicionált megálló után. Elhúztam a Jerezi versenypálya mellett, és nem fordultam jobbra a Cadíz táblánál sem, pedig – mint kiderült – igencsak kellett volna. Legközelebb betérek, mert lenyűgöző hely, de annyi látnivaló mellett megy el az ember egy ilyen hosszú út során, hogy már ott a helyszínen elkezdi tervezgetni, hogy mikor tér vissza.
Jerez után fordul az út, mégpedig egy picit kelet felé, ami pont elég volt, hogy az addig oldalról, alig érezhető szél már szemből érkezzen. A kis YBR125-ösnek pedig közismerten két ellensége van: az emelkedő és a szemből fújó szél. Annyira erős volt a fuvallat, hogy sokszor csak 70-el volt képes haladni. Gyorsítottam, de az észveszejtő 80 km/óra eléréséhez vissza kellett váltanom négyesbe.
Ilyenkor általában cselhez folyamodom: várok egy kamiont és bevágódok mögé. Ők kilencvennel mehetnek, s az nekem pont kényelmes szokott lenni, attól eltekintve, hogy nem látom a tájat. Most is erre készültem, de nem igen volt forgalom továbbra sem. Néha egy-egy személyautó elhúzott a belső sávban, majd végre feltűnt egy kamion a tükörben.
Húztam a gázt, amennyire csak bírtam, hogy minél kisebb legyen a sebességkülönbség, de nagyon gyorsan közeledett. Lehúzódtam a leállósávba, hogy ne akadályozzam az előzését, és mintha csak bringás lennék, aki a stéherre várt, gyorsan beálltam mögé, de úgy nyomta neki, hogy nem tudtam tartani a tempóját. Így húzott el négy-öt kamion, mire ráeszméltem, hogy ezek itt tojnak a sebességkorlátozásra, és simán zúznak 100-120-szal is. Töprengtem egy kicsit, hogy mit mondanak a rendőrnek, ha nézegetni kezdi a tachográfot, de nyilván kitalálták már a megoldást, mert a száguldó kamion mindennapos Ibériában. Később, Franciaországban direkt figyeltem a spanyol kamionokat, de ott már csak a szemetelést tartották meg a szokásaikból, ellenben a szigorú kilencvenet betartották.
Feladtam a hiábavaló próbálkozást, s inkább kiszámoltam fejben, hogy hetvennel mennyi idő alatt érek célba, és ahhoz tartottam magam. Gibraltár előtt megálltam vásárolni a szokásos multinál, és igen finom konzervre találtam. Valami helyi húsgombóc pörköltszerű mártásban, ráadásul egy euró környékén – igazi, magamfajtának való kaja. Érdekesség talán, hogy egy Mercedes szalon is van mellette, de a helyiek nem tisztelik a csillagikont – olyan szemét áll körülötte, hogy az valami elképesztő. Csupán két dolgot nem értek: Hogy miért dobják el és miért nem szedik össze?
Ha hetvennel is, de megjöttem!
Délután négy körül érkeztem Gibraltárra. Még soha sem jártam brit területen, úgyhogy ez már önmagában is élmény. Egyből jelét is adták: a határ másik oldalán rögtön egy piros telefonfülke áll, gondolom, ez már nemzeti szimbólum lehet feléjük. Az egész terület nem túl nagy, és ezért minden helyet kihasználnak, de még így is jókora strandoknak hagytak helyet.
Nincs rohanás, nincs tülekedés, mindenki nyugiban elvan. Szemétnek nyoma sincs, ami azt jelenti, hogy mégsem lehet a déli napsütésre fogni a szemétben térdig járást, ez tényleg spanyol sajátosság… Ugyanakkor meglepő, hogy jobbra tarts van, mint a kontinensen, és a brit rendszámok első betűje G. Rengeteg a robogó és nagymotor rohangál, nyüzsgő forgatag. Gibraltár szikláját, amire és ami körül épült már keresztbe-hosszába átfúrták. Elég sok alagút van, és gondolom akad rendesen olyan is, ami az egyszerű turisták elől rejtve marad. Az üzemanyag itt volt a legolcsóbb, meg is tankoltam, de csak azért, hogy ez se maradjon ki.
Az árak jóval olcsóbbak, a fizetések meg magasabbak, a Spanyolországban szokásosnál, ezért hatalmas a forgalom. Rengeteg spanyol jár át dolgozni, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egyszerűen átsétálnak, keresztül a repülőtér kifutópályáján, amit az egyetlen bevezető út is keresztez. Márpedig ha jön egy repülő, akkor lezárják a forgalom elől, és miután elment, hömpölyöghetünk is tovább – elsőbbséget adtunk egy Boeingnek, ilyen se volt még… Nagyon izgalmas, különleges hely, igencsak vonz. Nem tudom, hogyan lehetne ott letelepedni, de érdekelne a menete. Izgatottságomat csak növeli, hogy a kontinens nyugati pontjának érintése után ez volt a legdélebbi pont, ahová az út során eljutottam:
Helló, Gibraltár, megérkeztem!
Ezután már észak felé tekintgettem, hiszen az utazásom eredeti célja még csak most következett. Elhagytam Gibraltárt, és Malaga felé indultam a parton. A forgalom a kora esti órákban olyan sűrű és lassú volt, hogy elvetettem a tervem, és gyorsan a hegyek felé kanyarodtam. Reméltem, hogy vagy egy jó táborhelyet vagy egy kempinget találok. Végül egyik se lett, ezért kelletlenül visszakanyarodtam a parti útra. Már este kilenc múlt, és még mindig csak a tömegben araszoltam.
Szomjas voltam, fáradt, pisilni is kellett, és ezek együttesétől, na meg tötyörgéstől már kezdtem hisztissé válni – ugye mindannyian ismeritek az érzést? Megkérdeztem két rendőrt, hogy hol találok kempinget. Persze nem beszéltek a spanyolon kívül egyetlen emberi nyelvet sem, s ami még nagyobb baj, hogy fogalmuk sem volt, van-e kemping a közelben.
Véletlenül tudom, hogy mit jelent a „lejos” szó. Ezt ismételgette az egyik, és mutatott a távolba. Azt jelenti: messze. Nincs mese, feladom!
Elgyötörten tovább haladtam a part mentén. Már túl voltam Estepona városán, amikor megláttam rögtön két (!) kempinget jelző táblát. Hiszed vagy sem, száz kilométeren keresztül egy sem volt, itt meg kettő egymás mellett.
Jó késő lehetett már, mert majdnem teljesen sötét volt, mire sikerült találnom egy helyet. Hullafáradtan rogytam le, még a képek, filmek mentéséhez sem volt kedvem, de nem akartam reggelre hagyni. Emlékszem, egyre csak vártam, hogy befejezze a mentést a gép, mert éreztem, hogy beájulok a kimerültségtől. Egészen pontosan 511 kilométert tettem meg ezen a napon, és állapotomról sokat elárult, hogy egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy másnap tovább indulok…