Kismotor, nagy kaland – 10. rész – Gibraltár felé

Kismotor, nagy kaland – 10. rész – Gibraltár felé

- Kategória: Események, Kiemelt cikk, Túra
2

Az  A12-es autópályán hagytam el a felejthetetlen Lisszabont, s bevallom, elég nehéz szívvel tettem: még sohasem tetszett város ennyire. Maradtam volna még, annak ellenére is, hogy a portugálok – tapasztalataim szerint – elég zárkózott emberek, és kifejezetten nehéz velük szóba elegyedni.

A túra részletes itinerje elérhető: Kismotor, nagy kaland az RBiker.com-on

Elvarázsolt a város földrajzi fekvése, az épületei, a meredek, girbe-görbe utcácskái, a panorámája, a növényzete, a klímája és persze a villamosai. Már az út előtt, itthon is kerestem valami lendületes, vidám, portugál zenét, de nem találtam. Valamiért különböznek a többi, déli embertől. Nem azok az asztalon táncolós, engedd el a hajam népség.

A tizedik rész mozgóképen: Lisszabon – Sagres

Ezekkel a gondolatokkal távolodtam Lisszabontól, és vágtam neki a dél-portugál vidéknek. Sagres-ig 300 kilométert kellett magam mögött hagynom, ami elsőre nem tűnt túl nagy feladatnak.  Amint lehetett, elhagytam az autópályát, és az eddigi legkihaltabb európai főúton találtam magam.

„Az A12-es autópályán hagytam el a felejthetetlen Lisszabont, s bevallom, elég nehéz szívvel tettem: még sohasem tetszett város ennyire…”

Valószínűleg eleve nem sokan tartottak a távoli kis csücsökbe, de aki arra ment, az is inkább az autópályán. Narancs-, és olajfaligetek között haladtam egy darabig, majd egyszer csak parafaligetek váltották fel őket. Érdekes volt a 10-15 méter magas, komoly lombkoronával rendelkező fákat olyan katonás rendben látni, mint itthon a pomázi barackost. Még a tévében sem láttam ekkorákat, egészen lenyűgözött.

Életveszélyes utak Portugáliában

Alcácer do Saltól délre az N120-as, annyira rossz minőségűvé vált, hogy ilyet korábban soha nem tapasztaltam főútvonalon. Egyszerűen életveszélyes volt a 90-es sebesség az úthibák miatt. Néhány kamion olyan tempóval zúzott el mellettem, amitől kifejezetten féltem, ráadásul nem is volt hová lehúzódni a hatalmas porfelhőben. Szerencsére a forgalom továbbra is gyér maradt, ezért ez az 50 kilométeres szakasz túlélhető volt, de egyszerűen elképesztő élmény – senkinek nem ajánlom.

„Érdekes volt a 10-15 méter magas, komoly lombkoronával rendelkező fákat olyan katonás rendben látni, mint a pomázi barackost. Még a tévében sem láttam ekkorákat, egészen lenyűgözött…”

Ettől eltekintve a nap első fele kifejezetten eseménytelenül telt. Az út, amennyire lehet, követi a partot, de csak néhány ponton érinti azt. Nagyrészt távol fut tőle, és keresztülhalad néhány kisvároson, de már-már unalmasnak mondható.  A part egyébként majdnem végig természetvédelmi terület, és érdemes is lett volna megállni, de annyira közel volt már az utazásom egy – szó szerint – sarkalatos pontja, hogy nem volt türelmem letérni az aszfaltról. Még így is kora délután volt, mire Sagres-be értem.

Sagres volt sokáig az ismert világ vége. Portugália déli csücskén csak egy világítótorony áll, néhány épülettel körülvéve. Tulajdonképpen az egész terület az óceán fölé 100- 200 méterrel magasodó sziklatömb, ezért, és gondolom az állandó szél miatt, nem is nő rajta semmi, csak cserje.

Itt már azért voltak turisták bőven. Buszok, személykocsik, lakóautók álltak sorban az út szélén, de érthető is, elvégre ez tényleg egy ikonikus helyszín.

Sokáig Sagres volt az ismert világ vége – ez a kontinens nyugati végpontja…

Különleges pontja ez a világnak. Több órát töltöttem el ücsörögve a szikla tetején, és bámultam az óceánt. Mire sikerült rávennem magam, hogy tovább induljak, már négy óra körül járt. Ismét Spanyolország felé vettem az irányt tovább a parton, de immáron keleti irányban. Elég kimerült voltam, és reméltem, hogy találok valami jó kis táborhelyet. Fura volt, hogy egész nap alig láttam autót, de a Faro és Sevilla felé vezető út zsúfolásig volt kocsikkal. Több kilométeres torlódások alakultak ki, amik mellett elég könnyen el tudtam menni, de az egész napos vezetés, és a meleg miatt kezdtem türelmetlenné válni. A települések egymást érik, és sehol egy sátorozásra alkalmas szakasz. Faróval egy vonalban éreztem, hogy nem bírom már sokáig, muszáj letáboroznom valahol. Az óceánnak hátat fordítva észak felé fordultam , egyenesen a kis hegyi falvak felé.

„Több órát töltöttem el a szikla tetején ücsörögve, és bámultam az óceánt. Mire sikerült rávennem magam, hogy tovább induljak, már négy óra körül járt az idő…”

Kutyafalkák kereszttüzében…

Egy darabig összefüggő lakott részek voltak, majd olajfaligetek között szellősen elszórt házak következtek, ahogy felbukkantak az egyre nagyobb dombok előttem. Nem akartam túlságosan eltávolodni a parttól, hisz’ másnap ott kellett folytatnom az utat, úgyhogy egy magánterület táblával védett, gazdasági úton befordultam. Pont olyan volt, mint maga a táj, amerre csak néztem: Vörös, sziklás talaj, szúrós cserjékkel. 150 méter után, egy kutyával őrzött terület tábla előtt balra fordultam, és újabb száz méter után találtam egy sátornyi helyet az út szélén. A környező dombokról jól lehetett látni, hogy mit művelek. Eddig, és mint kiderült, az egész út alatt is ez volt a legegyszerűbb, legvédtelenebb táborhelyem. Lefekvés előtt ittam egy palack portugál vörösbort, és a sátortól 10-10 lépésre az útra pisiltem…

Ahonnan már csak visszafelé vezet út…

Olyan fáradt voltam, hogy végigaludtam az éjszakát. Mivel annyira nem volt barátságos a hely, reggel gyorsan felpattantam, és kávét főztem. Éppen a sátor bejárata előtt szürcsölgettem a kávét, amikor is megjelent a sátor mögött egy tucat kutya. Nemes egyszerűséggel csak portugál kutyának neveztem el őket, mert Portugália-szerte láttam hasonlókat. 30-40 cm magas, vékony, rövidszőrű kutyusok, a legkülönbözőbb színekkel és mintákkal. Elég vidám, jópofa jószágok, de ha falkában csatangolnak, akár veszélyesek is lehetnek.

„Olyan fáradt voltam, hogy szinte mozdulatlanul végigaludtam az éjszakát…”

A tegnap este húzott „demarkációs vonalnál” megtorpantak, lám, nem volt hiábavaló az előkészület. A sátor takarásából figyeltem, hogy melyiket kapjam majd fel, és lóbáljam meg, ha rám támadnának. Szerencsére nem fajult ideáig a helyzet, ugyanis a falkavezér egyszer csak megfordult, és visszaindult arra, amerről jött. Heten azonnal követték, de két kis kíváncsi még maradt a vonalnál, és onnan nyújtogatta a nyakát. Felálltam a székből, hogy megismerkedjek velük, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy inukba szálljon a bátorságuk, és a falka után ügessenek. Ezután visszaültem, megreggeliztem, majd összepakoltam, és visszaindultam a partra, hogy Sevilla érintésével továbbsuhanjak Gibraltár felé…