Mintha csak egy szép, keretbe foglalt történet lenne, a Diablo Rosso III éppen ott fejezte be pályafutását, ahol egy évvel ezelőtt elkezdte, a csodás osztrák szerpentineken…
Amilyen lassan indult az idei szezon, úgy belemelegedtünk a túrázásba az utóbbi pár hétben. Hirtelen sikerült ellátogatni pár hazai rendezvényre, bő félezer kilométert motorozni a Felvidék eddig be nem járt útjain, illetve szokás szerint eljutottunk az isteni Türnitzbe, ahol újabb közel kétezer kilométert motoroztunk, amiből garantáltan 1500 kanyar volt…
A nyomaték bosszúja
Végre ragyogó, napos idő fogadott minket, s a hegyvidékre jellemző rövid délutáni záporokat leszámítva szinte mindvégig príma, s nem mellesleg száraz aszfalton falhattuk a szerpentineket. Most igazán jól jött, hogy egy ilyen elképesztően jól tapadó abroncs feszült a Kawán: gyakorlatilag a féklámpa felvillantása nélkül, egyszerűen motorfékkel eshettem az ívekre, bizonytalanságnak nyoma sem volt, és legnagyobb meglepetésemre az első gumit sem viselte meg a nem éppen könnyű gép és a folyamatos irányváltás. A 120/70-es Pirelli profilja továbbra is szép, gömbölyű, egyáltalán nem látszik rajta az autópályán megtett 1000-1200 kilométer, a mintamélysége pedig (középen 2,97 mm) első ránézésre kiszolgál még egy szezont.
Nem úgy a hátsó, s annak is különösen a bal fele visel komoly nyomokat – ebből is látszik, hogy
jómagam is a motorosok 95%-ához tartozom, akik bátrabban adják rá a tüzet, ha balra fordulnak, s a jobbkanyarokban óvatosabbak…
Szóval a kanyar közbeni, félig ledöntött motorral zajló kigyorsítások bizony csúnyán megrágták a Diablo Rossót: míg a jobb szélén 2,82 mm-t mutat, addig baloldalon már-már a kopásjelzőhöz közelítek, 1,95 körül áll meg a tolómérő.
Diablo Rosso – nincs gond a tartóssággal…
Mielőtt valaki a fejéhez kapna, hogy egy kétezer kilométeres túrán elkopott az abroncs, tegyük hozzá gyorsan: az út előtt már 4800 kilométer volt benne, s hazaérve 6600-nál járok, vagyis összességében hét-nyolcezer kilométer között lesz a fordulópont, amikor már muszáj cserélni.
Látva, hogy az extrém tartós túraabroncsok 11-14 ezer kilométert futottak el a ZZR1400-on, simán vállalható a gyakoribb csere, ha valaki időnként pályázna is a motorral, mert a Pirelli Diablo Rosso III elsődleges vadászterülete bizony a pálya és a szerpentin. Ott tényleg tudása legjavát adja, még ha gyorsabban is kopik, főleg egy ilyen túlméretes és erős gépen, ami a valódi célközönségnél (hatszázas-ezres sportgépek) nagyságrendekkel nehezebb és nyomatékosabb.
Szintén dicséretet érdemel, hogy csak az utolsó pár száz kilométeren, forszírozott kanyarokban érződött egészen enyhe bizonytalanság, a balos íveken a megkopott gumi ledöntéskor olyan érzetet keltett, mintha pár tized hiányozna a nyomásból, de ez sem volt olyan mértékű, hogy ezért visszavegyünk a tempóból vagy megálljunk a príma kanyarvadászat közben.
Véget ért hát a Pirelli Diablo Rosso III egyéves tartóstesztje, melyet a tapasztalatok alapján főként a könnyű, 600-as, 750-es sportmotorok tulajdonosainak ajánlok, akik az egyszerű motorozás mellett évente legalább egy-két pályanapra is ellátogatnak.
Nem csalódnak majd a Diablo Rossóban, hiszen a tapadása egyszerűen príma, legyen szó országútról vagy a Hungaroring kanyarjairól, míg a várható 7-8 ezres futásteljesítmény abszolút vállalható ilyen príma tulajdonságok mellett.
Blade_RRunner
Vajon egy direkt összevetés az M7RR-rel mit mutatna?
Talán az M7 mintha jobban viselné az autópáláyzást, de a különbség olyan kicsi, hogy az “mérési” hiba is lehet. Tapadásra nincsen panaszom egyiknél sem.
Egy érdekesség: Egy hosszabb túrára készülve levetettem a még kb. 2.5-3 mm brutto mintamélységű Rosso III hátsót. Ez még abszolút legális kopottság, de a karkasz már olyan puha, mint a papír. Egy ujjal könnyedén benyomható. Tehát, ahogy kopik ez a gumi, érdemes a guminyomást figyelemmel követni, esetleg egy-másfél tizeddel picit megsegíteni.