Láncolajozó ötezerért? Kipróbáltam!

Láncolajozó ötezerért? Kipróbáltam!

- Kategória: Cikkek, Karbantartás, Teszt
3

Gergő örömmel vállalta a nem egyszerű feladatot, hogy próbára tegye a Kínából érkező, kifinomultnak erős túlzással sem nevezhető láncolajozót. Ennyi pénzért mit is vártunk? – tettük fel a költői kérdést…

Miután hetek óta az asztalomon feküdt az olajozó, ideje volt, hogy vegyek egy nagy levegőt, beépítsem, s beszámoljak nektek a tapasztalatokról. Előre szólok, hogy akik lázongó tömegként éppen a lincselésem részleteit tervezgették, ne hagyják abba a szervezkedést: kivételesen rászolgálok a szavak áradatára, legyenek azok bármilyenek is, mert ezúttal – mondjuk ki – elbuktam…

Mindent, csak láncspray-t ne!

Elegem lett az állandó fújkodásból, főként, hogy ebben nem vagyok valami jó. Lusta disznóként ritkán takarítom a láncot, a fújást pedig elintézem középállványon, egyesben pöfögő motorral, a hátsó lánckeréknél. Vessetek rám követ, vannak jobb megoldások, de talán nem vagyok egyedül a lazaságommal. Az űrből is látható mennyiségű kosz és láncspray-maradék gyűlt már össze az első lánckeréknél, s ez már engem is zavart. A láncolajozók régóta tetszenek, de a 30-40 rugós költség eltántorított: annyiból vagy kétezer kilométert motorozhatok… Isteni szikraként ajánlotta Kutya az Aliexpressen kapható, ötrugós megoldást – ennyit akkor is megér, ha csak kísérletezem vele. Már a hirdetés fotóján is látszott, hogy nem pici a szerkezet, de gondoltam, hogy majd zsenialitásom megoldja a helyhiány problémáját. Hogy végül nem így alakult, az más kérdés, de ne szaladjunk ennyire előre…

Az elv roppant egyszerű: pumpálásra vagy a gravitációnak engedelmeskedve csöpög az olaj a láncra. Tulajdonképpen működik a gyakorlatban is, már ha nem ilyen, félig burkolt gépe van az embernek…

A szerkezet ötletes, egy fixen szerelt golyós szelepből és egy darabjaira szedhető újabb golyósszelepből, meg egy mozgó hüvelyből áll. No meg itt az elengedhetetlen tartály, illetve az adagoló és pumpáló kivezetés, ennyi az egész. Kipróbálás nélkül kijelenthető hogy működik, ez az egyszerű szerkezetek egyik legfontosabb erénye, sőt nem lesz érzékeny a viszkozitásra sem – a mechanikus adagolás miatt akármilyen „vastag” olajjal működni fog. Megannyi külföldi fórumon ajánlották mint lánckenő olajat a 80W 90-es hajtóműolajakat. Valójában a mechanikának szinte mindegy, mit használok, mivel a golyós szelepek elég nagyok, így az olajozócsőbe juttatás nem okoz gondot. Attól némileg tartok, hogy adagolás nélkül is feleslegesen csepeg, mert a vákuumzárt összeszerelés egyelőre nem tűnik elérhetőnek.

Láncolajozó? Tipikus gondba futottam bele…

A legnagyobb gond a méret: ez a cucc pont olyan, mint Brigitte Nielsen: jól néz ki, de mindene bazi nagy. Ha némi esztétikát kívánna belevinni az ember? Csupaszmotoron esélytelen elrejteni úgy, hogy szép legyen – vagy láthatatlan – a brutálisan nagy olajtartály. Első tippre olyan 3-4 deci férhet bele, egy jó méteres, burkolt bowden csatlakozik hozzá, ami a másik végén a váltós bringákról ismerős műanyag karban végződik. Annyi helyem van az ülés alatt, hogyha onnan egyszer a gyári szerszámos készletet kiveszem, akkor soha többé rendesen vissza nem teszem, egy ilyen üdítősflakont esélytelen bepréselnem oda.

Itt még úgy tűnt, gyerekjáték lesz a beépítés

Már az elején tiszta volt számomra, hogy a dobozon látható helyre (a villa környékére) biztosan nem szerelem a szerkezetet, több okból sem. Eredetileg a hűtő egyik oldalára akarta felrakatni velem ez az áldott kínai mérnökember. Bár a képen egy bölcsővázas, légolajos motor látható, ahol van mihez rögzíteni, míg nekem nincs. Az adagoló végét a kormányra szeretné rögzíttetni, ami nálam a csutkakormányon újfent szinte képtelenség. Ezen felül a blokk mellett szerette volna átvezettetni az olajcsövet, majd le a lengővilla csapágyazása mellett, hátra a hátsó lánckerék elé, amit több szempontból is aggályosnak tartok. Mivel semmi kedvem egy szilikonnak mondott, valójában a Mindenhatón meg a gyártón kívül senki által nem ismert anyagú csövet elvezetni valahol a tank, a váz és hengerfej szentháromsága között, ahol bármikor megadhatja magát a forróságtól.

Fájó gondolat, de bebizonyosodott: a járgány hátsó harmadában kell szabad teret találnom, igen ott, ahol egyáltalán nincs hely…

Némi tervezgetés után a tettek mezejére léptem. Az olajtartály vízszintes beépítés mellett is üzemképes a rugós mechanikának köszönhetően, és elég jól záródónak tűnik, így végül is beszerelhető alternatív helyzetben. Más kérdés, hogy a mérete automatikusan értelmét veszíti, mert az oldalára döntve máris csak az olaj felét tudja kipréselni magából, sőt a sűrűbb utántöltéssel is gondom lesz. További macera, hogy a szétszedéskor a tartály félig lesz, így minden alakommal le-, illetve fel kell szerelni, hogy ne legyen a Honda belseje megfürdetve olajban. Az első komoly akadályt szerencsémre meglepően könnyedén abszolváltam, mert a tartályt bepréseltem az ülés alá, de ekkor még fogalmam sem volt az igazi gondról, a pumpa kivezetéséről.

Kimértem, s gyanús volt, hogy nem fér el. Sebaj, azért megpróbáltam – többféle módon – elhelyezni…

Ugye találtam egy helyet a dög nagy flakonnak, így arra gondoltam, a pumpa végét sem kéne elöl hagyni – ha már jó, legyen szép is. Éppen ezért a faridom nyílását néztem ki a baloldalon, ahol a középvasra felhúzást segítő kapaszkodó vas is van. Akárhogy forgattam, a fémből és hőre keményedő műanyagból készült fej túl nagynak bizonyult, a burkolat nem pattant a helyére, sőt ki is lógott alóla. Forgattam, mint azt a bizonyos stanyeclit a majom cerkáján, de nem lett jobb, szebb, sőt lassan a működését is gátolta a fura szögben álló alkatrész…

Itt a vége? Aligha…

Szóval patthelyzetbe keveredtem: kezemben az olajozó, a motor szétszedve, és Dárius kincséért sem hajlandó összeállni a kép.  Ciki vagy sem, kedves Olvasók, a barkácsolás mindig kaland, s benne van, hogy elsőre nem sikerül, ahogy most is történt.

…de mire a tartályt rögzítettem, újabb gond merült fel – a cső elvezetése. Az idomok egyáltalán nem kedveznek a beépítésnek, pedig a CB-n nincs is olyan sok belőlük

S hogy ne maradjunk tanulság nélkül, tegyük helyre a kis készüléket: egy bölcsővázas, kisebb hengerűrtartalmú motoron minden bizonnyal tökéletesen működik, még ha nem is a legszebb, de két flakon láncspray áráért aligha elvárható, hogy még jól is mutasson a vason. Nagymotorra csak olyanok próbálják felpattintani, akiknek nem drága az idejük, mert ez nem az a Scottoiler, ami fél óra alatt becsusszan a helyére. Akárhogy is, ez a projekt inkább kaland, s ennek tökéletes, de ha tisztán gazdasági oldalról vizsgálom, akkor a fúrás-faragással töltött órák – átlagos munkabérrel számolva – simán kiadtak vagy 15 rugót, plusz az olajozó ötezres költsége, vagyis lassan egy elektromos rendszer áránál járunk, s ne feledjük, hogy az még nem is működik. Az olcsó projektből dafke-projekt lesz, már csak dacból is felkerül valahogy, de ehhez muszáj némi türelmet gyűjtenem – nem ez lesz a legegyszerűbb fejlesztés a motorom történetében, de akkor is megoldom, s beszámolok róla, hogy sikerült.