Csaknem fél évszázada már, hogy a csepeli mérnökök hadat üzentek a nyugatnak, és elkészítették a kor egyik legfürgébb motorját, már ami a szocialista blokk viszonyait illeti. Igazán kár, hogy ez már csak sebtapasz volt az egyre komolyabb bajokra…
Hiába kilincselt maga Drapál János a Yamahánál, hogy lépjenek frigyre a Pannóniával, és az sem segített, hogy a magyar szakik körmük szakadtáig küzdöttek a Pancsi életben tartásáért – 1975-ben legördült a gyártósorról az utolsó motorkerékpár. Előtte azonban egy merész prototípuson dolgoztak a mérnökök: ez volt a P350.
Ment, mint a meszes: Pannónia P350
Nyílt titok, hogy Csepelen elérhető volt a 175 köbcentis, egyhengeres, a próbák szerint kimondottan megbízható erőforrás, így adta magát az ötlet, hogy részben ez alapján előrukkoljanak egy 350-es, kétütemű, sorkettes motorral. Így is történt: a P20-at kissé háttérbe szorítva, majd a P250 prototípust elővéve elkészítették a legfürgébb magyar gépet, a P350-et.
A sorkettes, 62 x 54 millis furat/löketű gép teljesítménye elérte a 32 lóerőt (!), ráadásul mindössze 148 kilót nyomott. Ízlelgessük egy kicsit a számot: a mai csupaszmotoroknak is becsületére válna egy ilyen tömeg/teljesítmény arány (4,6 kiló/LE), hiszen például az idei, kimondottan sportos Honda CB300R is 31 lovas 143 kilós menetkész tömeg mellett.
A két darab, 28 mm-es torokátmérőjű karbival táplált P350 végebessége 140 km/óra volt, míg tartós utazósebességét 115 km/órában adták meg a tervezők. Ötös váltó és lánc továbbította a teljesítményt a mai szemmel nézve nevetségesen keskeny, 3,25 x 18-as hátsó abroncsra, míg a megállásról 200 x 40 millis dobfékek gondoskodtak.
Sajnos a hetvenes évek derekára kiderült, hogy a Szovjetunióban nincs kereslet ilyen bonyolult és drága motorra, ezért a P350 sem menthette meg a csepeli üzemet, ami 1975 októberében befejezte a Pannónia motorkerékpárok gyártását.
Köszönjük a cikk készítéséhez nyújtott segítséget, információkat és képeket olvasónknak, Garami Endrének!