Hihetetlen, de már 13. alkalommal látogatok el Szardíniára – egyszerűen megunhatatlan ez a sziget…
Mivel jellemezhetném 2020-at? Nos, kevés embernek lesz a kedvenc évszáma, az biztos, nem kevés akadályt gördített az emberek és családok elé ez az esztendő. A korábbi éveimhez hűen azért megpróbáltam idén is gyűjteni az utazós élményeket ezen a nehezített pályán, igaz, csak a közeli országokban és határozott óvatossággal.
Különleges előkészületek a szardíniai túra előtt
Hosszú oldalakat lehetne írni arról, hogy a „szokásos” május végi, csapatós szardíniai motoros túránk hogyan alakult át szeptember végére egy privát gyors körré, de a lényeg úgysem ez. A szervezés apró részleteit mindenki el tudja képzelni… A rengeteg egyeztetést, átvariálásokat, a tavaszi hírek és tendenciák értelmezését, opciók kutatását és adott országok hivatalos oldalainak naprakész ismeretét a témában. Olyan világesemények közepette, ahol a hétköznapi ember hihetett valamit a történtekről, de az igazi tudás birtokosa nem lehetett, mi pedig így készültünk átszelni fél Európát.
Pedig olyan biztató volt olvasni a FB-on május elején, hogy a kedvenc Cala Gonone-i fagyizónk az addig teljesen lezárt olaszoknál megnyitott – áh, akkor sínen vagyunk, óvatosan de meglesz az. Aztán hiába vártuk az utazások feloldásáról a híreket, nem érkezett meg időben, így az akkor szinte 100%-osnak gondolt október elejére tettünk át minden foglalást. A sors fintora, hogy a kora ősszel bejelentett “minden ország piros – csak mi vagyunk zöldek” elv gyakorlatilag az összes útitárs kedvét elvette a túrától. Ketten, az igazi fanatikusak azért maradtunk és nézegettük a realitását a dolognak, végül vállalva a potenciális itthoni karantént (vagy teszteket), belőttük időjárás-előrejelzés alapján a dátumot és vártuk a napot. Sajnos Geri barátomnak utazás előtt két nappal összejött egy szerencsétlen apró motoros koccanás, amiben a GS felnije megsérült. Lehetetlen volt a két nap alatt mindent megoldani, így nagyon szomorúan és tehetetlenül, de elengedte ő is a 2020-as túrát. Tovább tolni nem volt értelme a fokozódó járványhelyzet és időjárás-előrejelzések miatt sem. Szóval egyedül maradtam, de nem várhattam tovább.
Fejben készültem korábban is erre a forgatókönyvre, hihetetlen akarat (vagy makacsság) hajtott, hogy ott legyek újra és átéljem azt a motoros élményt, amit sehol máshol nem tapasztal az ember. Főleg egy ilyen évben, amikor minden, korábban természetesnek tűnő dolog még jobban felértékelődik. Emellett őszintén választ kerestem arra is, hogy
akarom-e még folytatni ezt a “minden évben ugyanoda” motorozós hetet? Felcsigáz-e újra a sziget vagy csak a megszokás hajt?
Persze a család a lehető legmesszebb állt attól, hogy örüljön a kis kiruccanásomnak, de sikerült otthon kialkudni pár napot, így egy esetleges válás anyagi részét sem kellett hozzászámolni a túra költségéhez. Végül megszületett a mesterterv: aránylag rövid távollét alatt, lábon gyorsan menni/jönni a kompig és a szigeten megnézni a szép helyeket. A szép helyek fotózása között pedig arcpirítóan nagyokat motorozni.
Újra Szardínián motorozom…
A 13. (tudtam, hogy valamilyen okból kifolyólag, de különleges lesz) motoros Szardíniám terve így egyszerű volt, lényegében vissza a gyökerekhez, a 2008-as év első szigetes túrájához, csak gyorsított felvétellel. Lábon oda-vissza plusz éjszakák nélkül, a szigeten pedig 3 teljes nap/2 éjszaka – azaz minimum 1000 kilométernyi kanyar. Az barátok közt is legalább 3-4 ezer csiki-csuki, folyamatos jobbra-balra motor döntögetős őrületet jelent ott. Rugalmas akartam lenni, amennyire csak lehetett, így kizárólag az odaút kompjegyét vettem meg az utazás előtti este, minden mást adott napon terveztem lefoglalni.
Pár gondolat erejéig azért tisztáznám, hogy miért is mertem bevállalni a tudott körülményekkel együtt az utat. Munkámat március óta otthonról végzem, irodába nem kellett/lehetett bemenni – tehát emiatt nem okozott gondot a karantén. Illetve a „külföldi” emberektől/levegőtől való félelem sem volt bennem, mivel nyár folyamán többször jártunk országhatáron kívül autóval és motorral. Ezen országokban (Horvátország, Olaszország) pedig realizáltam, hogy – az itthoni tapasztalatokkal összehasonlítva – sokkal jobban odafigyeltek a megelőzésre és lényegében emberekkel alig találkozva lehetett extra nyugalomban kikapcsolódni. Persze agyaltam én is, hogy hátha piros cetli (és karantén) nélkül megúszható a visszatérés, de ezzel csak mint esetleges véletlennel kalkuláltam inkább. Egy tesztet mindenképpen akartam közvetlenül a hazaérkezéskor – a család megnyugtatására is.
Első nap – Budaörs/Livorno (1050 km)
Családtól elbúcsúzás után reggel 6:30 körül öltözködtem a garázsban és kitoltam a motort. A szomszédunk (aki gyerekkorom óta ismer) viccelődve érdeklődött, hogy hova ilyen korán így felpakolva, hisz’ nincs már nyitva a Hungaroring. Mondom Szardíniára, az esti kompot el kell érnem. Lesápadás, döbbent tekintet, szótlanság, mozdulatlanság – erre a válaszra láthatóan nem volt felkészülve. Még intettem azért neki, remélem nem késett el a munkahelyéről.
A kényelmes reggelit az M7-es balatoni tehenes benzinkút étkezdéjében tudtam le, nagy forgalom nem volt. Viszont az ott megforduló négy átutazó úriember közül külön-külön hárman is odajöttek érdeklődni a motorról és motorozásról. Mindenkit megcsapott a szabadság utáni vágy ezekben a nehéz időkben.
A határig stabil 11 fokban haladtam, az egyetlen izgalmas dolog a Szlovénia előtti pár kilométeren át tartó ködszitálás volt. A határőr is gyorsan intett, hogy menjek tovább, nehogy nekiálljak kicsomagolni magamat a motoros cuccokból. Szlovénia még eseménytelenebbül telt a pályán, viszont már fix 14 fokra emelkedett a hőmérséklet. 11:30-kor értem az olasz határra, ami azt jelentette, hogy időben vagyok, így nagy valószínűséggel bele fog férni egy kis toscanai kanyargászás is. De a legjobb, hogy a határt átlépve hirtelen átcsapott 20 fokra a mutató, ami egyre délebbre haladva 26 foknál állt meg – tiszta nyár, főleg a reggeli 11 fok után.
Az igazán kemény holtpont kb. 700-800 km körül tört rám, persze a Padova-Bologna közötti, százkilométeres, tökegyenes autópályás szakaszon. Akkor már hangosan énekeltem, mocorogtam, álltam, nyújtózkodtam mire elértem Bolognát, ahonnan három opcióm is volt a cél felé.
- A régi autópályás szakaszon megyek el Firenzéig – amit mostanában panoráma útnak hívnak – , szép és sok kanyarral
- Az új autópályás szakasz, ami itt sok-sok kilométer új alagutat jelent
- A toscanai főút (SS325)
Ez utóbbi elég izgalmasnak ígérkezett így 800 kilométer autópályázás után, tehát gyorsan meglett a győztes. Bár jobb minőségű szakaszra és kisebb forgalomra számítottam, de így is felüdülés volt a hegyekben és dombok között kanyarogni, néhol teljesen elhagyatott házak és falvak között.
Tapasztalat alapján az igazi élmények akkor kezdődnek, amikor bekanyarodsz Livorno kikötőjébe, lesed a nagy hajókat és útba igazító táblákat, hogy megtaláld a tiédet. Végül az otthoni indulástól számítva 11 órával később, 17:30-kor beálltam a rövid sorba. Talán egy tucat autó/lakóautó és öt-tíz motoros lehetett ezen a szép szeptember végi kedd délutánon. Könnyfakasztó öröm és megkönnyebbülés volt ott állni a hatalmas sárga komp mellett.
A kompba beengedés és az ablak nélküli belső kabin elfoglalása gyorsan és rutinosan ment – csak egy gyors homlokhőmérőzés volt az elején –, így időben el is indult a hajó. Három dologra mindig figyelni kell ezen kompon, ebből kettő most nem jött most össze nekem…
- csak annyi cuccot vigyél fel, amire tényleg szükséged van (végül mindent vittem)
- abban az étkezőben egyél, ahol van Ichnusa (nem volt a tök üres menüs étteremben)
- adatroamingot kapcsold ki, mert horror összeggel terhel be a műholdas hálózat a nyílt tengeren (ezt sikerült időben megoldani)
Végül hamar elaludtam, a tenger is ringatózó volt, idillinek éreztem ezeket az órákat a belső kis kabinomban. Már alig vártam, hogy kikössünk, és kezdetét vegye a 2020-as Szardínia-túra. Tartsatok velünk a folytatásban is: holnap jön a második rész – élménymotorozás a sziget legszebb útjain!