Hihetetlen, de már 13. alkalommal látogatok el Szardíniára – egyszerűen megunhatatlan ez a sziget, főleg most, amikor gyakorlatilag senki nincs az utakon.
Második nap: Szardínián – Golfo Aranci-Alghero (400 km)
Meglepő módon nem a hirtelen semmiből felordító olasz, szakadozó és érces mikrofonhang volt az ébresztő, hanem kellemes és egyre hangosodó aláfestő zenével motiváltak minket, hogy hagyjuk el kabinunkat és reggelizzünk.
Még szinte sötétben ittam a capuccinót az újra töküres étteremben – ahol még elő és utószezonban is tömegek állnak sorba –, majd összepakoltam és a fedélzetre kiülve néztem, ahogy közelítünk a szigethez. A díszfényt a felkelő nap sugarai adták. Eddigi statisztikám, hogy az érkezések fele kompos volt, a másik fele pedig repülős, de most azt érzem, így határozottan jobb, mert van idő feldolgozni a látványt.
A kiengedés is gyorsan ment – újabb hőmérő az érkezési oldalon –, mindenki mehetett a dolgára. Az útvonalterv a fejemben aránylag összeállt, fix pontok voltak, hogy mit akarok biztosan megnézni és mely utakon akarok végigmenni aznap. Az elejét nyugisra terveztem, szégyenlős tempóban bejártam forgalommentes utakon Costa Smeralda partját egészen Santa Teresa di Galluráig, ahol ezúttal tisztán lehetett látni Korzika partjait. Majd innen egy tényleg rövid kitérővel Capo Testa gyönyörű félszigetére is elmentem. A félsziget “bejárata” igazán egzotikus, lényegében 40-50 méter széles, középen aszfaltos út, a két szélén pedig homokos tengerpart.
Rengetegszer eszembe jutott így az elején a 2008-as, első túrám. Tudatalatt lényegében ugyanezt jártam be, mint akkor a legelső órákban. Még a 25 ezer szigetes kilométerem után is 10 percenként megálltam valahol fotózni és rácsodálkozni erre a hangulatos és különleges helyre, csakúgy, mint akkor – Szardínia továbbra is lenyűgöző.
De hát nem csak ezért jöttem ide (vagyis nem ez a fő motiváció), hanem hogy élvezze a motor is, hogy van benne legalább 160 lóerő. Algheróig minimum 200 kilométert mentem Capo Testától, de már csak egyetlen helyen álltam meg fotózni. SS133 Luogosanto utáni mennyei szakasz megadta a kezdőlöketet, aztán végig az SS127-esen, soha nem szűnő kanyarokkal.
Valahol véletlenül lekevert a főútról a Waze és nehezen hittem el azt a kis szakaszt. Több kilométer hosszú, több száz méterre belátható, egysávos, indokolatlanul sok kanyarral tűzdelt nyomvonal, mely vadonatúj aszfaltot kapott. A semmi közepén, ember kilométereken belül sehol, nemhogy más jármű. Igazából csak azt nem értettem, hogy miért fehér a szegély és nem fehér-piros? Huncut mosoly a sisak alatt, és jöhetett a dupla Dynamic Mode… Álomszerű élmény, el sem hiszem: lehet hogy ez már a Mátrix?
Alghero tengerparti sétányára beérve jöhetett is az első igazi négysajtos pizza. Itt le is foglaltam az aznapi szállásomat, szintén Algheróban. Viszont maradt még idő, irány Bosa és az 50 km-es tengerparti út, ami sosem veszít a bájából. Néhol döbbenetes a látvány, ahogy a magas zöldellő hegyek a kék tengerben érnek véget és ezt látod magad előtt hosszú kilométereken át.
Az út minősége itt még mindig nem a top színvonal (a szigeten tapasztaltakhoz viszonyítva), de azért lehet jókat menni. Bosa széles, homokos partja után a szárazföld felőli hosszabb SS292-esen tettem meg a visszautat Alghero felé. Imádtam azt is, forgalom nulla, átlagos kanyararány pedig úgy öt/kilométer.
Gyors becsekkolás az üres hotelben (Hotel Carlos V), majd telefonon megpróbáltam leegyeztetni a – mondhatni – szokásos gumissal a hátsó gumibeszerzést és a szerelés időpontját. Elöl új volt, de hátul 50%-ossal indultam el otthonról. A sziget eszi még mindig a tapadási felületet, látható volt, hogy felgyorsultak az események a mai motorozás után kopás tekintetében. Aránylag könnyen ment a tört angolsággal a véglegesítés, és ígérte: minden meglesz a kért időpontra.
Így nem maradt más hátra, mint gyalogosan felfedezni (újra) Alghero tengerparti óvárosát, a naplementét minden szögből lefotózni, és hogy végre meg tudjam kóstolni az évek óta kinézett speciális pizzát is (La Botteghina). Amiről kiderült, hogy csak kétszemélyes verziót készítenek… Mindegy, nem fogyókúrázni jöttem, és volt szűretlen Ichnusa is, szóval marad az eredeti terv.
Az étteremben a szokásos új eljárás volt, amit a nyaralásunk alatt is megtapasztaltam korábban, azaz nincs étlap, de van QR kód + saját okoseszköz kombinációja. A kis étteremben rajtam kívül még egy páros volt, tőlem méterekre. Persze nem tudtam megenni a teljes adagot. Esküszöm.
Kapcsolódó anyag: A 2020-as Szardínia-túra eddig megjelent részei