Hihetetlen, de már 13. alkalommal látogatok el Szardíniára – egyszerűen megunhatatlan ez a sziget, főleg most, amikor gyakorlatilag senki nincs az utakon. Ez az utolsó napom itt, kihasználtam hát rendesen…
Negyedik nap: Szardínián – Arbatax/Golfo Aranci (300 km)
Reggel az ágyból fekve néztem ahogy világosodik az ég a tenger felett és hallgattam a tenger monoton hangját. Megvettem a hazafelé kompjegyet estére és az ilmeteo.it oldalán néztem, hogy mégis mely időközönként, merre és mekkora esőben/viharban lesz részem majd másnap a szárazföldön. Nem volt bíztató a helyzet, a B tervem az volt, hogy kibekkelem valahogy a szombati napot Livorno környékén a zuhogó esőben és az idény utolsó járműszállító vonatával éjszaka utazom Bécsbe, onnan meg majd haza bármilyen időjárási körülmények között. De ezt ráérek majd eldönteni másnap délelőtt is, látva, hogy mennyire problémás akkor a helyzet időjárás szempontjából.
A szállás csodaszép környezete és a másnap rám váró pocsék időjárás se motivált nagyon az indulásra. Kora reggel még megnéztem az idősebb korú német motoros csapatot, ahogy tagjai hangos tengeri fürdéssel kezdik napot. Majd kényelmesen megreggeliztem a tengerre néző asztalomnál – ételhez jutás itt is a tegnap megismert módon történt: plexifal és „királyi” kiszolgálás.
Ebéd előttre volt megbeszélve a gumisnál a találkozó, addig kényelmesen és sok fotózással terveztem letudni az SS125-ös legnevezetesebb hegyi szakaszát. Szóval ez volt a terv, aztán Baunei-ig a hegyre felmenő úton megint előjött az agresszívabb vezetési stílusom, de itt nehéz is megállni… aminek végül a rendőrök vetettek véget a faluba érve.
A 13 év alatt ez volt a második igazoltatásom a szigeten, tehát annyira nem elterjedt dolog ez errefelé, viszont ez jó hosszú időt is vett igénybe. Telefonon lekérdeztek mindent rólam és a motoromról, majd úgy tíz perc múlva útnak is engedtek. Óvatosan azért megkérdeztem a búcsú előtt, hogy készíthetek-e egy fotót. Szerintem brutál jó kompozíció lett volna az XR-ről, a géppisztolyos maszkos rendőrökkel és a kék rendőrautóval a háttérben. De nem volt vevő a kérésre, értetlenkedő, határozott és szigorú „NO” volt a válasz…
Ezután az SS125-ösön gyér forgalom várt, tempó pedig az ilyen helyen elvárt. A fennsíkon viszont mindig lassan megyek, ott bármikor előkerülhetnek állatok. Most is voltak lovak, malacok és tehenek – így itt inkább a fotózásra koncentráltam. A hágón kötelező megálló a kis bár, ahol beszerezheted az aktuális SS125 pólódat és a kávéd elfogyasztása során megnézheted és hallgathatod az ott megálló vagy elsuhanó motorosokat. Amikor ott jártam, minimum 20 motoros volt a parkolóban még ilyen gyér turisztikai szezonban is.
A gumis (F1 Car Gomme Di Fancello Salvatore) a megbeszélt időben elkezdte a hátsó gumi cserét Dorgaliban. Testvérpár viszi a boltot, akik ralliznak is, pár éve találtunk rájuk – azóta csak ők jöhetnek számításba ha helyben gumi probléma vagy csere lenne. Hihetetlen lelkiismeretesek és ügyesek, mégha maga a szervíz kinézetre simán elmenne egy közel-keleti soron is. Jelzi, hogy a hátsó fékbetét a végét járja és megteszi az utolsó simitásokat is – ami fontos ilyen környezetben. Azaz speciális cuccal lekezeli a gumit és lemossa, hogy azonnal tudd az újat használni a szerpentinen, nem kell az óvatoskodó első 100km. A telefonban „one hundred and eighteen”-t (118) értettem a 190-es Pirelli Diablo Rosso 3-ra és a szerelésre, ami azért olcsónak tűnt. Szóban is ezt ismételte többször, adom is a 120 EUR-t, de értetlenkedik…
Behív az irodába, mutatja, hogy ő mennyiért szerzi be, abból ad kedvezményt és folyamatosan ismétli a számot angolul. Mutatom, hogy üsse be a számológépbe, mert nem értem a problémát. Hát persze 180 EUR a vége (ami nem gond, hiszen kb. ugyanennyi lett volna a budai motor gumis helyen is), csak nem tudják a szavak végét lecsípni az olaszok. Minden szót elnyújtanak. Szóval a tanács, hogy mindig legyen meg írásban és akkor nincsenek felesleges közjáték körök. Adott egy névjegyet, hogyha elégedett vagyok, akkor írjak egy Google értékelést. Gyorsan elővettem a mobilom és mutatom neki, tavaly megtörtént az 5 csillag és rövid szöveges üzenet. Szinte öribarik lettünk, őszinte öröm, hála és köszönet keveredett a szemében.
Ugyanazt láttam viszont, mint amikor tavaly a tésztás bácsinak mutattam a naptárban, hogy már hány éve visszajárunk hozzá egy jót enni. Na jó, igazából nemcsak az utak miatt járok vissza (tántoríthatatlanul), hanem a körítés miatt is. A táj, a tengerpartok, az ételek és a végtelenül barátságos emberek. Ez így együtt olyan komplett csomagot ad ki, amit évről évre át kell élnem.
De irány enni, a búcsúebéd pedig nem lehetett máshol, mint a szomszédos Cala Gononéban, a törzsszállásunk alatt fekvő tengerparti pizzériában (Road House Blues). Dobbant a szív rendesen, amikor a zsákfaluba leereszkedtem a hegyről és beértem a sétányra. A ki tudja hányszor bejárt útvonal az étteremig már szinte vakon ment. A tengerparti teraszos része a nagyobb szél miatt teljesen üres volt, de én mindenképpen ott akartam ülni, ahol a csapattal megannyi végigsztorizott estét ültünk már végig, és kinek óvatosabb, kinek bátrabb iszogatása zajlott az elmúlt években.
Meglepetésre heves ordibálás és veszekedés fűszerezte ezt a meghitt pillanatot. Az egyik ismerősebb pincér srác hevesen ordítva, megállíthatatlanul „vaffanculózott” a helyi rendőrséggel, ha jól értettem az étterem előtti szabálytalan parkolási vita fajult el. Volt vagy 10 perces műsor a közönségnek, végül lenyugodtak a kedélyek, mikor erősítésként befutott két magasabb rangú egyenruhás is. Persze addigra meg is érkezett a szokásos Queen pizzám, így visszaállt a rend minden fronton. A benti fizetésnél még maszkban is felismertek a pincérek: kérdezték is merre vannak a többiek, de csak jövőre mertem ígérni őket.
Pár percet kellett csak várnom, hogy kinyisson a szomszédos – szintén világbajnok – fagyizó (Gelateria Fancello), ahol a csapattal szoktuk zárni a napot. Ezt egy elképesztően kedves és aranyos család vezeti (fiatal srác, a felesége és anyukája) és ráadásul tényleg elképesztően finom fagyikat készítenek. Háttérsztori, hogy a legkarizmatikusabb és a szigeten legtöbbet eleső csapattagunkra, Zolira mindig különös figyelmet szenteltek,
például egyszer kifejezetten neki készítettek külön Jack Daniels fagyit! De hogy fokozzam, a srác egyszer elhozta az MV Agustáját, és mondta az éppen motor nélkül maradt Zolinak, vigye el nyugodtan. Hiába, ez Szardínia és a legendás szárd kedvesség!
Ilyen őszintén segítőkész és kedves emberek laknak itt, ezt már számtalanszor megtapasztaltuk. Most a felesége volt a pultban, aki szintén felismert maszk mögül – volt is pár kedves szó és érdeklődés a társak iránt. De csak ismételni tudtam, jövőre többen leszünk.
Irány a komp, de melyik kikötő?
Az új gumival még mentem egy jót az SS125-ösön oda-vissza a fennsíkig, aztán célba vettem a kompot, persze a hosszabb és kanyargósabb útvonalon. Ami a kedvenc SS389-est jelentette (Bitti-Buddoso-Monti), át a parafaligeten, dombokon és fennsíkokon. De igazából unikornisok vagy dinoszauruszok is lehetnének itt körületted, úgysem arra fogsz emlékezni, hanem magára az útra. Jellemzően ez a szakasz az igazi, hangsúlyos lezárása a sziget-túráknak. Amikor meglátod a Monti táblát, tudod itt a vége. Innen már közel a komp és ilyen durva, őrült szakasz már tuti nem jön szembe a kikötőig. Kiengeded a koncentrációtól befeszült izmaidat, nagy levegőt veszel… Örülsz, hogy átélted ezt a csodát. Biztonságban. A faluba beérve pedig menthetetlenül megfogadod magadnak és a motorodnak, hogy visszatértek újra, amilyen hamar csak lehet.
Golfo Aranci kikötőjében csak pár jármű parkolt – normálisnak tűnt ez ebben az évben –, viszont amikor két motoros rövid egyeztetés után láthatóan idegesen pattant fel a gépre, gyorsan rákérdeztem náluk, hogy mi a gond. Németül nem tudok, csak magyarázta, hogy Olbia, Olbia… Oké tudom, hogy ott is van egy kikötő, de onnan másik komptársaság indul, nem a mi sárgáink. Nagy nehezen elkaptam én is egy helyi dolgozót, aki szólt, hogy a hajónk tényleg Olbiából indul a várható vihar miatt – még a dokkszámot is megadta.
Na szép, akkor gyorsan cuccolás, mert nem kétperces táv innen – még jó, hogy időben megtudtam. Nehogy ráfázzon szegény, gyorsan szólok a mellettem álló motorosnak, hogy siessen, másik városban kell becsekkolni. Megvolt a tempója és nem maradt le az endurójával, bár a végén jelezte, hogy kicsit siettem… Vele még váltottam pár az olbiai kikötőben: közel egyidősek lehettünk, de ő már 20 éve jár vissza, mindig enduróval és csak terepen motorozik a szigeten. Én meg hitetlenkedve hallgatom, hogy otthon van egy SuperDuke 1290 is neki, de azt még sosem hozta el ide….
A másik meglepetés az volt, hogy a kompunk sorai fullon voltak. Ami azt jelenti, hogy egy teljes hajóhossz (200 méter) szorozva 10 sávval, vagyis két kilométeres sor összesen! Csak lakóautóból 80-100 darab parkolt itt, mintha mindenki azon az októberi pénteken akarta volna elhagyni a szigetet. A beengedés időben elindult este 7-kor (az indulás 8-ra volt ütemezve), totál elsőként gurultam be a komp belsejébe, ami kicsit aggodalommal töltött el, mert általában az elsők jöhetnek ki másnap utolsóként. Viszont tanultam az odaút hibájából és már csak egy oldaldoboztáskát vittem magammal a kabinba. Alig vártam, hogy lezuhanyozzam végre, amikor észrevettem, hogy nem a jó táskát hoztam el, a fontos cuccaim a másikban maradtak. Szuper, rohanás és lépcsőzés vissza, még mielőtt bezárják a garázsszinteket – ennyi pizza után pont rám fért az edzés…
Gondoltam egy Ichnusa társaságában a fedélzeten megnézem a beengedési procedúra végét és elbúcsúzom a szigettől – elvégre kb. 20-30 perc volt a hivatalos indulásig. De amikor a harmadikat is megittam és még mindig kb. 50 lakóautó várt beengedésre, akkor elengedtem a dolgot és étel után néztem. A pincértől megkérdeztem, hogy mégis mi a terv az indulásra, aki 23 órát mondott. Az már döfi – háromórás késés? Nem túl biztató, hogy másnap reggel 7 helyett bőven délelőtt 10 után fogok kikeveredni. Ez pedig azt vetítette előre, hogy sötétedés előtt biztosan nem érnék haza, így egyre nagyobb sansz volt rá, hogy nem lesz ebből vonatozás, lábon kell megtennem az ezrest hazáig.
Az aránylag teltház (persze megfelelő távolságtartással és zárt térben maszkban) a COVID előtti utakra emlékeztetett. Sok motoros, hegymászó, hippi, kisgyerekes családok, aranyos nyugdíjasok, kutyások egyvelege – nálam mindig pozitív hangulatot generál ez a színes forgatag, még így egymagamban is. Ahogy mentem a kabinom felé aludni, egy sarokban olasz fiatalok énekeltek és gitároztak. Nehéz ennél idillibb képpel zárni a napot…
Kapcsolódó anyag: A 2020-as Szardínia-túra eddig megjelent részei