Ha ez volt az ára, a 700 kilométeren át esőben, szélben száguldás, akkor is megérte. 2020-as Szardínia-túra, utolsó rész.
Ötödik nap – Livorno-Budaörs (1050 km)
Nem tudom végül hánykor indultunk el, de arra keltem éjjel, hogy brutálisan hangosan és erőlködve jár a motor. Geri korábban megnézte a várható szélerősséget és vihart (gyakorlott és bátor vitorlás), és nem bíztatott sok jóval a tengeri átkelés során. Őszintén elég félelmetes érzés volt ebben a bömbölő géphangban az erőteljesen dülöngélő hajón feküdni, miközben a belső kabinban is folyamatosan tisztán lehetett érezni, hogy mikor és hol csapta meg egy-egy keményebb hullám a hajótestet. Mindezt egy nyolcemeletes monstrumban…
Szóval nem volt pihentető az éjszaka, másfél óránként biztosan felkeltem. Hajnali 3-kor pedig hihetetlen szomjúság tört rám – mondom oké, megnézem, mi a helyzet, és keresek egy italautomatát. Ehhez persze végig kellett mennem az egész hajó töküres, százméteres folyosóin. Emberek sehol, csak a dülöngélő hajó – hát nem segített a hangulatomon, kísérteties volt… Aztán valahogy újra elaludtam és hajnal hatkor felébredve már nem erőltettem a visszaalvást.
Meglepő módon bekapcsolták a központi ébresztőzenét, nem is értettem, hogy miért teszik ezt, hiszen többórás lemaradásban vagyunk. Ránézek a telefonomra, ami már a szárazföldi roaminghoz csatlakozott. Gyorsan kimentem a legközelebbi ablakos helyhez és ott voltak Livorno fényei. Valahogy a kapitány behozta a 3 órás késést és eredeti terv szerint, reggel 7-kor ki is kötöttünk – micsoda meglepetés!
A motorosok a hajó gyomrában cuccolták a motorjaikat és mindenki vette is magára a rikítósárga esőcuccokat – velem együtt. Azt terveztem, hogy elindulok az esőben és legfeljebb Bolognáig motorozva még vissza tudok fordulni, ha ultragáz lenne a helyzet, és inkább mégis vonatoznék.
Ebből végül az lett, hogy a nagy eső ellenére – sőt Firenze környékén szerintem jeget is kaptam a fejemre – mentem csak előre, dacolva az ítéletidővel. Velencéig egyfolytában szakadt az eső, állandó 15-17 fokban haladtam, persze itt már átázott mindenem, a legalsó ruházataim is. Onnan a szlovén határig eső nem, viszont nagy szél nehezítette az utat – olyan sisakráncigálós és motort ellentartós fajta, mindez teljesen átázott ruhában… Csak hogy ne legyen túl könnyű, Szlovéniában egészen Mariborig újra kaptam az égi áldást, ami a zoknim legutolsó száláig teljesen eláztatott. Hétszáz kilométer szenvedés szélben, esőben – ez ám a pazar élmény az unalmas autópályán… Maribornál végre eltűntek a felhők, ettem is valamit és kicseréltem pár ruhadarabomat.
A határátkeléshez inkább a nem autópályás Tornyiszentmiklósit vettem célba, hanem Rédics felé kanyarodtam el – hátha ott karanténmentesen át tudok jönni. Ahogy rákanyarodtam balra a határátkelőhöz vezető útra, rögtön felugrott vagy fél tucat őr a töküres átkelőn… Itt már tudtam, hogy nem lesz szerencsém. Persze muszáj azt is kiemelnem,
hogy rendesek, sőt kifejezetten udvariasak voltak, és lényegében elnézést kértek, mert a karanténra kötelező piros cetli nélkül nem engedhettek tovább.
Gyors adminisztráció, aztán letudom gyorsan a maradék 250 km-t. Emlékeim szerint csak két rendszám nélküli (!) speedmotoros hagyott le a hazai szakaszon.
Hogyan kerülheted el a tíznapos karantént?
Csak szervezés kérdése, hogy egy ilyen túráról hazaérve se kelljen tíz napig a négy fal között rostokolnod. Jómagam sötétedés előtt, 17:30-kor, kellően kifáradva értem haza, és nemsokára meg is érkezett az aznap délelőtt leegyeztetett mobiltesztelő is. Levették a mintát, majd 48 órával későbbre (hétfő este) szintén pontosan jött a második kör, így szerda reggelre meg is volt a két negatív teszteredmény, mi több, aznap a hivatalos „felszabadító okiratot” is megkaptam. Közben a család velem tartott a karanténba (így gondoltuk helyesnek, hogy ők se mozogjanak és érintkezzenek addig másokkal), illetve a helyi rendőrök is minden nap (!) bekopogtak, hogy ellenőrizzék, tényleg betartom a szabályt.
Szardínia felejthetetlen, különösen motorral…
Még most, hetekkel később is azt gondolom, hogy bőven megérte ez a rövidre sikeredett túra. A szigeten töltött három nap álomszerű volt, tökéletes hőmérsékletben és abszolút forgalommentes kanyarrengetegben motorozhattam naphosszat. Kint gyakorlatilag hibátlanul telt minden perc, a vihar miatt extrémnek tűnő hazautat pedig megpróbálom úgy értelmezni, hogy a jóért meg kell szenvedni. A körülmények miatt különleges és (remélhetőleg) megismételhetetlen túra volt ez. Ilyenkor útra kelni sokkal több, általad befolyásolhatatlan tényező figyelembe vételét is jelenti, az egész kalandosabb, és persze annyival többet is ad.
De mit kaptam cserébe?
- Megerősítést, hogy nincs ennél jobb hely számomra közel s távol, ha motorozni szeretnék.
- Így aztán nem kérdés: folytatódik a hagyomány, jövőre jön a 14. Szardínia-túra!
- Életem Top 3 motorozásába bekerült ez a pár nap – ez nem is lehet kérdés!
- Olyan feltöltődést adott a téli hónapokra, ami ilyen eszement időkben kész terápia a magunkfajtának.
- Mindig új és új látnivalókat és útvonalakat fedezek fel a szigeten.
- Sosem felejtem el az ottani régi „ismerősök” reakcióját (és a sajátomat), amikor a maszkban is felismertek a helyiek.
- Most először csináltattam COVID-tesztet és megismertem, milyen lehet egy házi őrizetben lévő bűnöző élete.
- Végül pedig továbbra is végtelenül türelmes és szerető (no meg aggódó) család fogadott, amikor hazaértem.
Tényleg nem lehet ennél egyszerűbben összefoglalni: Szardíniát látni kell, főleg, ha motoros vagy, a túláradó szárd vendégszeretet pedig újra és újra visszacsábít a szigetre.
Kapcsolódó anyag: A 2020-as Szardínia-túra eddig megjelent részei