Fejemet beékelve két ülés közé sikerült pár óra alvást magamba tuszakolni anélkül, hogy átrepültem volna a busz másik oldalára. Ezért aztán kicsit meglepődve ébredtem, hogy körülöttem készülődnek motoros társaim és mondják, hogy idáig mentünk, mert a busz nem tud tovább menni… UGYANIS LESZAKADT AZ ÚT! – hát így folytatódott Himalája-túránk…
Csipás fejjel próbálok makogni, hogy akkor mégis hogy a viharba fogunk tovább menni, de valószínűleg az arcomra volt írva, mert már mondták is nekem, hogy taxikba ülünk és úgy megyünk a maradék pár kilométeren. Annyira fáradt, voltam, hogy nem is érdekelt, hogy ha leszakadt az út, akkor a taxi mégis hogy a viharba jut át, egyszerűen csak fogtam a cuccom és kérdeztem, hogy hova pakoljak.
Kis terepjáró taxijainkkal útközben már sikerült azért felébrednem és ledöbbenve próbáltam felmérni a környezetem. Kristálytiszta hegyi patak, káprázatos hegyek, eszméletlen jó levegő (Delhi után szinte megváltás volt) és csodás örökzöldek tarkították a látványt.
Az út tényleg leszakadt, de az autók még elfértek rajta, szóval megállíthatatlanul haladtunk Manali felé. A brutális esőzés és a folyó egyszerűen magába mosta az út felét. Végül megérkeztünk kis hegyi falunkba és az erdő melletti csodás, apró szállásunkra, ahol megkaptuk szobáinkat és végre lemoshattuk magunkról az elmúlt 24 óra nyomát. Új emberként kezdtük előkészíteni a motoros cuccainkat, mivel fürdés és pihenés közben hallottuk, ahogy a szervezők elkezdik a szállásunkhoz hozni a járgányokat és mindenkiben elkezdett szorulni az a bizonyos zabszem.
Aznapi programunk a motorokkal ismerkedés egy rövidke túrán egy kis természetjárással, de persze ezt megelőzte a motorok kiválasztása. Kulcshúzásos módszer mellett döntöttünk, s így történt, hogy én egy picit kopottabb, de igen karakteres mocit kaptam. Royal Enfieldek sorakoztak egymás mellett, nagyrészt Bullet vagy Classic 500-asok voltak, de a helyi szervezők hoztak pár újabb Himalayant is.
Az enyém karakterét egy igen öblös kidörrentő adta, és emiatt olyan brutális csettegésbe kezdett gázadásra, hogy bugyik nem maradtak szárazon a hang hallatán. Csak egy-kettő ilyen volt, szóval sok irigy tekintetett kaptam, de ő az enyém volt…az én LOUD BESSIE-m.
Amikor mindenki elkészült, végre elindultunk megnézni egy közeli vízesést és felfedeztük a környéket is. Az első tíz percben hallottam, hogy egyikünk már bukott is, de hála Istennek semmi baja nem lett. Ismerkedtem Bessie-vel és jól kijöttünk egymással. Egyszerű technika és emiatt szinte elpusztíthatatlan.
Szépen haladtunk, majd vízesésnél fogadó látvány volt az a pont, amikor kezdtem fel fogni, hogy TÉNYLEG ITT vagyok… a Himalája lábainál. Megfoghatatlan és leírhatatlan érzés volt.
Hát itt vagyunk a Himaláján, ráadásul motorral!
Első napunkat nagy sikernek könyveltem el, mivel én nem nagyon terepeztem még. Ugrattam már ki 20%-os emelkedőről, kavicsos útról a főútra FZ6S-sel Görögországban és volt pár necces mutatványom, de lényegében inkább aszfaltbetyár voltam mindig is, szóval nagyon örültem, amikor a sziklás vízmosáson lépésben áthaladás közben nem taknyoltam el, sőt még élveztem is.
A kis adrenalinfröccsünk után viszonylag hamar nyugovóra tértünk, és végre nem egy mozgó buszon, hanem egy kényelmes ágyban, folyó zúgása és madárcsicsergés mellett. Isteni volt.
Negyedik nap (Manali környéke)
Frissen és feltöltődve ébredtünk új haverommal, mivel Zoli ugye otthon maradt és így másik szobatársam lett, egy bukaresti srác, Nicu… legalább akkora kocka, mint én. Ketten szerintem egy hollywoodi filmet le tudtunk volna forgatni, annyi cuccunk volt.
Három GoPro 360 kamera, drón, és mindenhez IS volt kiegészítőnk, szűrőnk, töltőnk, kábelünk.
Jóízű reggelizés közben ismerkedtünk a csoport többi részével, lényegében én a kisebb nemzetközi csoporttal ismerkedtem, a nagyobb magyar csoport szerintem még ilyenkor azt se tudta, hogy én is az vagyok.
Reggeli után átvettük az aznapi haditervet, ami egy hosszabb túra volt, mint az előző napi. Továbbra is a cél, hogy szokjuk a magaslati levegőt (2000 méter környéke) és a motorjainkat. Indulás után nem sokkal a tegnap szerencsétlenül járt útitársunk ismét balesetet szenvedett, ezúttal nagyobbat csattant és szét is kapta a motorja oldalát. Neki ennyi volt, a túra további részét a kisérő autókban folytatta. Így érezte biztonságosabbnak és senki nem is hibáztatta emiatt.
Gyönyörű helyeken jártunk, az ember csak ámult és bámult, integetett az mosolygó embereknek, a teheneknek, amik (akik?) mindenhol ott voltak. Egy vízerőmű közelében leraktuk a motorjainkat és gyalog elindultunk a Hapta Pass felé. Itt található egy jó kis kempinghely a csodás zöld völgy közepén, pár kiszolgáló sátorral, ha a vándor megéhezne vagy megszomjazna. Nem kell semmi komolyat elképzelni: pár nagyobb sátor, ahol van tea, víz, rágcsák és zacskós leves, no meg pár szék meg asztal. Ezeket messziről hóban is lehet akár látni, mert élénk citromsárga tetejük van.
Visszafelé úton megálltunk egy pár házas faluban és ebédeltünk valamit majd kipróbálhattuk a helyi sört és bort. Legalább is fordítás miatt mi azt gondoltuk, hogy ez sör és bor, de kostolás után a sör az inkább bor volt, bor meg inkább rizspálinka. Én „bort” kértem, szóval képzelhetitek amikor bátran lehúztam egy kortyot belőle, de hát egyszer élünk.
Az út számomra nagy koncentrációt igényelt, mivel sziklás, földes volt. Tapasztalatlanságom lefelé hatványozva éreztem, ami egy mókás perecelésben csúcsosodott ki…
Ügyetlenkedésem közben szemből felfelé jövő terepjáró forgalom elől „ügyesen” jobbra lehúzódtam reflexből és pánikolva tudatosult bennem, hogy itt ez pont a szembe forgalom, de ez a gondolat végig se futhatott rajtam, mivel egy nagyobb szikla kiütötte a kormányt a kezemből, így keresztbe fordult én meg előre repülve gyakorolhattam dzsúdótechnikámat.
Hála istennek semmi komoly történt az ijedtségen kívül. Megkaptam a helyiektől még jótanácsként, hogy ne használjam az első féket miközben poroltam le magam, de rájuk hagytam. A lényeg, hogy Bessie-nek nekem meg se kottyant a mutatvány.
Utána az új tudásommal azért felbátorítottam magam egy nagyobb tempóra, nehogy már kifogjon velem a Himalája már az első hosszabb napon. A főútra visszatérve tudtuk meg, hogy az egyik magyar hölgy is eldobta a kantárt… elmondások alapján nem kellett volna lefelé versenyezni. Szerintem csak mindenki ismerkedett az új környezettel. Többeknek elég volt csak a motorral, de voltak olyanok, akik a földet is jobban meg akarták vizsgálni… – mindenki másképp tanul.
Jókedvvel és egyre nagyobb magabiztossággal vezettünk hazafelé és vártuk a következő nap nagy kihívását, a Rothang-hágót, nevezetesen azt az eső által elmosott átjárót, ami miatt később indultunk. Na ezen az úton kell átvergődnünk Jispa (3200 m), a következő szállásunk felé. Hamarosan folytatjuk, tartsatok velünk a következő részben is!
Magyar motorosok Himalája-túrája – a sorozat korábbi részei