Lélekben mindenki visszafordult volna a hegyekbe, a tisztaságba, a jó levegőre és még a mordori utakra is. Viszont nyeltünk egyet, bátorságot gyűjtöttünk és belevetettük magunkat a városba. Az utolsó napjaink ebben a csodás országban.
Busszal nem nagyon tudtunk közel menni a hotelünkhöz, mert a központi piacok környékére épült. A terv az volt, hogy tuktukokat fogunk, és azokkal tesszük meg a maradék pár kilométert. Ez azért is számított jó ötletnek, mert elkezdett szakadni az eső. Bátraknak javaslom a videó végignézését. Minél nagyobb a képernyő, annál veszélyesebbnek tűnik…
A kultúrsokk is enyhe kifejezés Delhire…
Hála az égnek, akkor kezdett igazán rákezdeni, amikor megálltunk a hotel előtt. Két lépés alatt ronggyá áztunk, de az elsők között voltunk, így később bentről nézhettük a többieket, akik még jobban eláztak, mint mi. A szobák dohos szagot árasztottak magukból, a levegő fullasztó meleg volt és csak a helyiségeket hűtötték, a közös tereket nem. Az étteremben is csak ventilátorok pörögtek olyan módon, amik alá normál esetben épeszű ember nem ül, de minket már ez sem érdekelt. Önfeledten ettünk és ittunk és ittunk és ittunk. Ilyenkor vannak jó ötletei az embernek ugye, szóval kitaláltuk, hogy éjjel menjünk el egy helyi kocsmába vagy táncos helyre. Az elején luxus dologba gondolkoztunk, aztán rájöttünk, hogy a legtisztább cuccaink se biztos, hogy megfelelőek a hely színvonalához, arról nem is beszélve, hogy hosszú nadrágot vegyen fel az ilyen fülledt időben, akinek…. Kedve van… vagy két anya szülte. Helyi ajánlást kértük a közelben, és ezt azóta se bántuk meg.
Olyan kultúrsokk ért minket a belépés után, hogy nehéz leírni a látottakat. Tulajdonképpen egy sportbár, egy night club és a Sziget nagyszínpadja volt összekeverve. Az egy dolog, hogy európaiként nemhogy a kidobós emberek kísértek be minket, de még pár szegény flótást is elzavartak másik asztalhoz, hogy aztán nekünk összerakjanak egy elég hosszú asztalt a hely kellős közepén. Megérkezni tudni kell…
Hol vannak a nők?!
A tv-kben ment a krikett, a plafonon forogtak a diszkófények és a DJ maxra tekerte a hangerőt. Kizárólag az asztalok között lehetett táncolni amihez csak néhány srácnak volt mersze. Itt tűnt fel, hogy egyetlen nő sincs a helyen, leszámítva társunkat, és azt is észrevettem, hogy lett két személyes intéző emberünk, akik lesték minden kívánságunkat. Ehhez, hozzájött az, hogy a helyen szinte mindenki minket nézett, páran az este folyamán oda is jöttek hozzánk , hogy csináljanak velünk egy szelfit. Azonban „védelmünkre” szegődött egy kidobós srác, és nagyon csúnyán nézett mindenkire. Feltettük a legkézenfekvőbb kérdést, amit egy-két hete szinte csak pasikkal motorozó ember feltehet, mégpedig, hogy hol vannak a nők?! Elkezdtek nekünk lefelé mutogatni, amit előszőr én személy szerint csúnyán félreértettem és kifejeztem nemtetszésemet, de kiderült, hogy van egy alsó szint, ahol éppen műsor zajlik. Nézzük meg, gondoltuk és már mentünk is lefelé. Egy kis terembe érkeztünk, ahol sok asztal, sok férfi és egy kis színpad volt, amin egy nő hastáncolt. Ami ezután történt, az viszont elég meredeknek bizonyult, ugyanis Béla barátunk úgy gondolta, igazi turistát játszik és előkapta a telefont majd elkezdte felvenni a showt amire a táncos hölgy egyből lefagyott és elkezdett mutogatni. A következő pillanatban pedig legalább nyolcan pattantak fel és vetették magukat Béla irányába. A kidobós srácokról se lehetett tudni, hogy velünk vannak vagy ellenünk. Rövid kiabálás után természetesen bocsánatot kértünk és bajba jutott társunk törölte a felvételt. Mázlink volt, hogy nem reagálták túl a dolgot, pedig azon a helyen egyáltalán nincs rendben, ha valaki ilyet csinál.
A buli végeztével visszaindultunk a szállásra és elbúcsúztunk egymástól, hisz innen mindenki máskor indult haza. Kicsit szomorkásan, de egymásra rettentő büszkén néztünk, hogy teljesítettük ezt az extrém megmérettetést. Másnap mindenki felkerekedett, ahogy mi is Alexszel és Bélával. Eszméletlen fáradtan, rengeteg cuccal a kezünkben, kétségbeesetten próbáltuk elkölteni a maradék pénzünket a reptéren. Természetesen itt se nehéz, szóval gyorsan túl lettünk rajta. A túra elején megbeszéltük, hogy Indiában tartani fogjuk a vegán étrendet, de ezt egybehangzóan felbontottuk, amikor megláttunk egy híres, a szendvicseiről elhíresült kajálda standját. A kis kiszolgálólánynak elmondtuk, hogy milyen nehézségeken mentünk keresztül, szóval legyen szíves, a szendvics harminc centijének minden apró területét töltse fel annyi hússal, amennyivel csak lehetséges. Rég nem étkeztünk ennyire csendben és békében, mint akkor.
Repülőúton hazafelé még nézegettem a telefonommal készült képeket, hogy merre jártunk és miket csináltunk. Igyekeztem újra és újra az emlékeimbe vésni kalandunk minden kanyarját, annak minden bájával és keserűségével együtt. Sokan azt mondják, hogy Indiát vagy imádni vagy utálni szokták, és kétségtelen, hogy nehezen emészthető (vagy túl könnyen, bocsi) néhányunknak. Viszont engem teljesen magával ragadott az ország. A nagyvárosok nem… nagyon nem, de valahogy a vallást is könnyebb megérteni, ha ott van az ember a méhkasként zúgó város közepén. Már csak azért is, mert aki hallani akarja a gondolatát, annak fel kell „menekülnie” a hegyekbe, ahol van tiszta víz, élelem, és az ember jobban becsüli a csendet, a békét.
Mindenkinek ajánlom, hogy ha van rá lehetősége, akkor menjen el egy ilyen túrára, mert ez egy életre szóló élmény, még akkor is, ha nehéz és kényelmetlen is sokszor. Nem mondom, hogy mindenkinek való, de feltétlenül bakancslistás úti cél minden motoros vándornak, mert egy olyan élményt ad, amilyet semmi más.
Köszönöm, hogy követtétek kalandjainkat és remélem kedvet kaptatok sajátotok megvalósításához! Ezenkívül köszönöm azoknak, akik bármilyen módon hozzájárultak ennek a beszámolónak a létrejöttéhez!