Hová lett a motoros szellem? Ma már bárki lehet motoros – elég hozzá egy gép, egy klubfelvarró és egy jól beállított profilkép. De mi történik, ha valaki bajba kerül az út szélén? A közösségi médiában harsogó testvériség hirtelen köddé válhat…
Ez a cikk nemcsak a motoros társadalom – állítólagos – kiüresedéséről szól, hanem arról a mélyebb jelenségről is, amit egyre többen látunk: az identitáskeresés kényszeréről egy világban, ahol sokkal fontosabbnak tűnik valaminek látszani, mint valójában annak lenni.
Sosem felejtem el, mikor kisgyerekként egy motor érkezett hozzánk: egyszerűen nem tudtam elszakadni mellőle. Szerintem te is ismered ezt az érzést, ha igazi motoros vagy. Na, de várjunk csak, kik is vagyunk mi, „igazi motorosok” és kik azok, akik csak annak hiszik magukat? Talán már te is éreztél némi bosszúságot, amikor azt láttad, hogy manapság mindenki motorosnak tartja magát, aki megérint egy gépet… Hát, barátom, nem vagy egyedül!
„Azok vagyunk, akiknek látszani akarunk” – ilyen világot élünk?
Valahol legbelül mindannyian tudjuk, hogy modern társadalmunkban az identitáskeresés sajnos alapvető igény lett. Sokan nem a belső hang, az ösztönök, hanem a külső elvárások alapján definiálják önmagukat. Bármerre nézel, a hobbik státuszszimbólumokká válnak, a szenvedélyek pedig Instagram- és hashtaggyűjteményekké. Mi a különbség a megélés és a megjátszás között?
Ez olyan, mint amikor valaki nem a lángost szereti, és nem is eszik túl gyakran, de naponta azt bizonygatja a posztjaival, hogy ő a „lángosszerető ember.” Érzel némi különbséget, ugye?
Persze a motorozás sem kivétel. Egykor romantikus, kissé lázadó életforma volt, most belépőjegy egy rétegbe, ahol sokszor a lájkok mennyisége fontosabb, mint a kilométerek vagy a társaság minősége. Ez az a klub, ahol egyesek „motorrajongónak” tartják magukat, de igazából csak a telefon kameráját rajongják, ami épp megörökíti őket, ahogy a nyílegyenes úton – lehetőleg – cicanaciban gurulnak.
Az „Overnight Bikers” jelenség – tegnap vette, ma már veterán
Ezelőtt 40-50 évvel két motoros találkozása mondhatni ünnepi pillanatnak számított, amikor még ritkán találkoztak hasonló érdeklődésű emberek kétkeréken, s még örültek is egymásnak – bár az integetés, köszönés még nem volt divat. Akkoriban, ha megjelent egy motor, egy gyerek – mint én is – képtelen volt elmozdulni mellőle. Ezzel szemben mi zajlik napjainkban? A használtmotorok piaca olyan széles, hogy szinte bárki megengedhet magának egy kétkerekűt, akinek van mondjuk jogsira pénze, és ez alapvetően fantasztikus dolog! Csakhogy egyesek a vásárlást követő napon már úgy viselkednek, mintha egész életükben motoroztak volna, mintha a friss jogosítvány mellé egy „motoros legenda” végzettséget is kapnának.
Imádom azokat a kétperces ismeretségeket, ahol a friss motoros előadja, hogy nemrégiben milyen motort vett a jogsi megszerzését követően, majd mikor elárulom neki, hogy én is néztem olyan gépet, de mást választottam, akkor konkrétan lehülyéz, sőt kioszt, hogy nem tudja, miről maradtam le. Persze, meg nem kérdezné, eddig milyen motorokat próbáltam, mikor szereztem a jogsimat és miért nem vettem meg ezt vagy azt a gépet. Kedvencem, amikor a friss jogsis elkezdi hirdetni az igét, hogyan kell hatalmasat borítani a kanyarban – azt egyszerűen imádom. Előfordult már veled hasonló? Nyugodtan kijelenthetem, hogy a fotelmotorosok kora elérkezett, már ha nem az utakon, hanem a Facebook-csoportban keressük a „motoros társaságot.”
Persze van pozitív oldala is a motorozásnak!
Elvitathatatlan tény, hogy a motorok használata a nagyvárosokban csökkentik a dugók hosszát és a környezetet is jóval kevésbé szennyezik a kétkerekűek, mint az autók. Egyenesen üdvözlendő, hogy egyre többen választják ezt a közlekedési módot, komolyan nagyon örülök neki! Az meg csak hab a tortán, hogy a motoron töltött idő igazi lelki méregtelenítő programként is működik a szenvedélyből motorozók számára, ezzel szemben az autóban káromkodva várni a torlódás végét maga a tömény stressz…
Azoknak, akik nem csak azért motoroznak, hogy megosszák és lájkokat várjanak rá, hanem mert valóban szeretik a szabadság és a sebesség mámorító koktélját. Akiknek nem a közösségi média profilkép miatt fontos a motoros lét, hanem mert enélkül nem éreznék teljesnek az életüket.
A „motorosklub-láz” és a matricaőrület
Munkába menet, napi szinten rázom a fejem attól, amit a parkolóban látok. Akármilyen átlagos járgányt vesz manapság valaki, azonnal klubtag lesz. Mindegyik egy-egy újabb „rajongói csoportot” alkot, és sorolhatnám napestig a különböző márkaklubokat. Komolyan mondom, olyan mintha egy IKEA-ból vásárolt Billy polcrendszer után rögtön beléptél volna a Billy polc-fanklubba, ahol úgy szidják a Kallaxosokat, mint a bokrot.
A kérdésem csak az: miért? Egy hétköznapi használati eszközről, ha úgy tetszik, tárgyról beszélünk! Attól, hogy megveszek egy bizonyos márkájú autót vagy motort, még nem lépek vérszerződésbe a márka összes felhasználójával, különösen akkor, ha azok között számos olyan ember van, akikkel amúgy egy sátor alá sem ülnék…
Az egyéniség hiányának kollektív trendje
Figyelted már az elmúlt évek közúti divatjait? Először jött, hogy sokan tompított helyett ködfényszóróval közlekedtek. Aztán ezt felváltották a fehér LED-csíkok az autókon. Utána a füstölésig felcsavart dízelek korszaka következett, amit aztán kombináltak az irányjelzés használatának mellőzésével és a fekete fóliával. Most pedig rendszeresen a kapucniban vezetés ad tíz pontot a menőséghez.
Ha már itt tartunk, emlékszik még valaki arra az időszakra, amikor mindenkinek hevederes vonószem lógott ki a lökhárítón? Mintha az ország jelentős része attól rettegett volna, hogy bármelyik pillanatban szervizbe kell vontatniuk az autójukat – talán tudtak valamit, amit én nem? Mielőtt valaki letámadna, hogy szidom az autósokat: az én szememben csak emberek vannak, és sajnos egyre több rossz szokást látok az autóval, s motorral közlekedők körében is.
A virtuális motoros kontra valódi bajtárs
A közösségi médiában mindenki nagy motoros testvér, igaz? Legalábbis erre utal, hogy „Nem számít honnan jöttél, motorosként a testvérem vagy” és a hasonló, szívmelengető idézetek, melyek folyton keringenek a világhálón. De mi van akkor, mikor egy motoros társad ott áll szakadó esőben defekttel vagy üres tankkal? Arról ne is beszéljünk, amikor egy baleset helyszínén segítségre lenne szükség, de az arra járók csak lassítanak, majd továbbgurulnak, esetleg lőnek egy képet róla… Ilyenkor hol vannak a „testvérek”?
Talán éppen ott, ahol a korábbi cikkemben említett herkulesfürdői eset során: órákon át ültünk az út szélén egy összetört motorral, miközben a helyi motoros „testvérek” vidáman csapatták el mellettük a kanyarban, megállásra sem méltatva minket, de legalább lelkesen köszöntek. Eközben a fórumokon ezek a „testvérek” kapásból leszólják a másik motorját, szidják egymást és trollkodják szét a komoly kérdéseket. Fura testvériség ez, nemde?
Mit jelent a motoros szellem?
Hallottál már arról, amikor valaki megállt segíteni egy bajba jutott motorosnak? Tudod, ez az, amikor egy ismeretlen motoros megosztotta az útikészletét, vizét, benzinjét, szerszámait vagy tudását egy idegennel – nem azért, mert fotózkodni akart vele, hanem mert ez a természetes.
Amiről a motorozás valójában szól. Nem a matricákról, nem a posztokról, nem a klubokról – hanem egy valódi közösségről, ahol egymást segítjük. Mert ez nemcsak az úton, hanem az életben is így működik: nem a szavak, hanem a tettek számítanak.
A kérdés tehát az: te melyik oldalon állsz? Te is csak köszöngetsz az úton, de a nehéz helyzetben továbbállsz, vagy készen állsz arra, hogy valódi motoros testvér legyél – akkor is, ha épp nem fotózza senki? Ugyanis a motorozás – ahogy én gondolom – nem a Facebook-csoportokról, a közös felvarrókról vagy az elitista beszólásokról szól, hanem a szabadságról, a szenvedélyről és arról a bajtársiasságról, ami akkor is működik, amikor senki sem néz.
Most pedig ülj le egy kicsit a motorod mellé, gondolkodj el rajta, és dönts: csak kinézni akarsz motorosnak, esetleg az is vagy?