„Nem számít honnan jöttél, motorosként a testvérem vagy” – ilyen és ehhez hasonló idézetek tömkelege kering az interneten. Vajon tényleg így van vagy ez csak egy üres frázis?
Gyerekkorom óta imádom, sőt valami leírhatatlan érzés lengi körül nálam a motor fogalmát. Ez a szenvedély Édesapámtól jött, aki a ’70-es években MZ-vel járta be a volt szocialista országokat. 2008-ban utasként rengeteget ültem tapasztalt, motoros ismerősök mögött, akikkel sokat jártunk Erdélybe, mígnem 2009-ben saját motororra pattantam.
Imádtam, hogy mi, motorosok köszöntünk a másiknak, idegenként is odamentünk egymáshoz a parkolóban és összekötött minket egy leírhatatlan érzés, mely független vallási és politikai nézetektől, egyszerűen csak beszélgettünk és barátságokat kötöttünk. Így történt ez a belga barátommal is, akivel 2010-ben ismerkedtünk össze Szilvásváradon, és a köszönés után 10 perccel már pálinkával kínáltuk és hívtuk, jöjjön be a szállásunkra, ahol mindenki előveszi az otthon készített finomságokat és beteszi a közösbe. Azóta is gyakran beszélünk, és látogatjuk egymást – mindez azért történt, mert egy a szenvedélyünk, és nem nézett le engem azért, mert az övénél kevésbé értékes, illetve öregebb motorral érkeztem.
Számtalan ilyen történet született, és szerintem sokan vagyunk, akik ezt (is) szeretjük a motorozásban. Számomra az érzés, mikor felpakolom motoromat a legszükségesebb holmikkal és megindulok kilométereket gyűjteni, nemcsak elfeledteti velem a munkahelyi nehézségeket, hanem áthelyez egy másik dimenzióba, amiben védve vagyok a gondoktól. Kinyílik előttem egy világ, aminek középpontjában csak a lelkem és az érzéseim állnak, és olyankor semmi más nem számít. Magam mögött hagyom a határátkelőket, de a világ nem változik: az országutakat járó társaimmal ugyanúgy intünk egymásnak, mert tudjuk, mit érez a másik.
Lehet én vagyok túlzottan együttérző, de számtalanszor megálltam másokon segíteni, akkor is, ha nem motorral voltam. Nem szeretném felsorolni az eseteket, ez nem az önfényezés helye, de engedjétek meg, hogy kiemeljek kettőt, amikor a segítség nem tűrt halasztást.
- Egy alkalommal hazafele tartottam még gimnazistaként, mikor egy iskolatársam fogta a hátát és furcsa, fájdalmas arcot vágott. Sorra sétáltak el mellette az emberek, de gondoltam, nem tart semmiből rákérdezni, minden rendben van-e. Persze a válasz az volt, hogy nem, ezért sebtiben szaladtam segítségért… Másnap tudtuk meg, a srácnak kilyukadt a tüdeje (!), ezért voltak olyan iszonyatos fájdalmai.
- Másik amit megemlítenék idén márciusban történt, mikor is Szegedre tartottam éppen. Délután négy körül a nap alacsonyan és vakítóan sütött, alig lehetett látni a járműveket, amikor előttem három autóval baleset történt. Első reakcióm volt benyomni a vészvillogót és az út jobb szélére húzódni. Mikor megálltam, észrevettem az úton keresztben fekvő motort. Gondolkodás nélkül kaptam ki a telefont a tartóból, rántottam be a kéziféket és rohantam oda.
Bal kezén lezúzódtak az ujjai, egy ujja leszakadt, bal lába kitekeredve – utóbb kiderült, kettős lábszártörést szenvedett. Nehéz ilyenkor higgadtan cselekedni, de szerencsére sikerült: gyors mentőhívás és segítségnyújtás, mert ilyenkor minden másodperc számít. Kutyakötelességemnek éreztem segíteni, de rendesen kiborultam az eset után, elhihetitek…
Létezik még motoros összetartás?
A motorok folyamatosan növekvő száma örömteli, hiszen csökkenti a dugók hosszát és a környezetet is jóval kevésbé szennyezi, mint az autók. Sokan időspórolás céljából ülnek kétkerekűre, hogy ne ácsorogjanak a dugókban, míg mások hobbiból, divatból teszik. Valahol az utóbbiakat is meg tudom érteni, miért kapnak kedvet a hobbicélú motorozáshoz, hiszen manapság villámgyors gépeket dobnak piacra a gyártók, ráadásul a prémium sportautók árának töredékéért. Ezzel nem is lenne baj addig, amíg nem csinálnának presztízskérdést belőle…
Emlékszem, elindultunk Herkulesfürdőre két cimborámmal, majd második nap reggelén egy kanyargós útszakaszon barátom elmért egy jobbos kanyart mögöttem és egy árokban kötött ki. A motor használhatatlanná törött, így hát segítséget kellett hívni. Órákig ültünk az út szélén, miközben a helyi srácok oda-vissza csapatták a kanyarokban. Többször is intettek, de egyszer meg nem álltak volna megkérdezni, mégis miért ücsörgünk ott egy összetört motor mellett. Sajnos a közösségi fórumokon egyre többször látom, miként trollkodják szét a komoly kérdéseket is beszólásokkal, becsmérlik le a másik motorját és szidják egymás felmenőit. Rendszeresen olvasok és hallok olyan beszámolókat, hogy lerobbanva álltak az út szélén és a motoros társak nem álltak meg segítséget nyújtani vagy az e-mailben megrendelt alkatrészeket nem küldték el, inkább lenyúlták a jóhiszemű vevő pénzét. Persze ezek az emberek majd nagy büszkén intenek az úton, mert ők „motorosok”, ám lássuk be: nem ezen múlik… Ezúttal is csak a tettek számítanak – csakúgy, mint az életben – és minden más mellékes.
Mikor támadást kaptak a motorosok a Retro rádióban, azonnal géphez ültem választ fogalmazni mindannyiunk nevében a műsorvezetőktől érkezett, eltúlzott kritikákra okosan, visszafogottan érvelve – sőt, csak így érdemes. Kérlek titeket, gondolkozzatok el egy kicsit, vajon miért is köszöntök a szembejövőnek, mi a mögöttes tartalma és komolyan gondoljátok-e?
Egy biztos, jómagam a jövőben is megállok majd másoknak segíteni, mert úgy érzem, motorosként ez a normális, kérdés csak az: te melyik oldalon állsz? Kimerül az „összetartás” a hangzatos idézetekben, vagy akkor is a másik segítségére sietsz, ha tök ismeretlen és éppen lenne jobb dolgod is?
Kérlek, írd meg kommentben, hogy Te mikor és hogyan segítettél másokon (esetleg ők rajtad), hogy a jó példa hasonló tettekre ösztönözze a többieket is! Köszönjük!