Későn érő típus vagyok, ennek köszönhettem, hogy anno általános iskolában a mások által levetett játékokat sokkal olcsóbban megkaptam – fantáziámnak még a tompa, neon sárga, műanyag kard sem szabhatott határt. Valamilyen hasonló infantilis indíttatásból döntöttem férfiúi életciklusom érett szakaszán, hogy én bizony elkezdek motorozni.
Huszonöt pluszos koromban szereztem meg a vezetői engedélyem „A” korlátlan kategóriában, ami akkoriban a tizenegy éve árválkodó „B” mellet igencsak meglepetésként hatott.Jogosítvánnyal a kezemben elkezdődött a motorvásárlás kálváriája: érintettem a szinuszgörbe összes pontját, ahol az ábrázolás egyik tengelye az érzelem, a másik az értelem volt. Sok-sok olvasás és agyalás után eldöntöttem, hogy egy négyszázas sport/sport-túra motor lesz a legalkalmasabb nekem.
Több gyártót és típust is kinéztem magamnak, míg sokadszori telefonálásra maradt két japán belpiacos harcos: a VFR 400 és a ZZR 400. Baráti segítséggel néhányan nekiindultunk, és én eldöntöttem: ma motorral megyek haza! Először a Hondát próbáltam ki, nagyon rendben volt, ápolt, és amennyire akkor értettem hozzá, gyári fénnyel. Megtettem a próbakört, jól ment, vette a lapot és tetszett is. Mikor eljöttünk, akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy úgy nézek ki azon a gépen, mint macska a köszörűkövön. Tudomásul vettem, és felkészültem a Zizi szemlézésére.
Szeptemberi nap volt, mire megérkeztünk a tulaj házához, besötétedett. A srác nyitotta a garázsajtót, ami mögött felsejlett a négyszázas ponyvával elnagyolt körvonala. Mikor „lerántották a leplet”, elkerekedett a szemem, egy igazi nagymotort láttam, amint a két krómvégű kipufogó megcsillant. Na, ez a méret kell Neked!Innen gyorsan ment a történet, próbakör egyedül oda-vissza, kapun be, leállít, kérem!
Kis alku után hatszázezerért el is vittem a gépet. A hazaút viszonylag sima volt, leszámítva azt a vezetési bizonytalanságot (hogy először vezettem idomos motort) és némi remegést az esti 5-6 celziuszban , – valószínűleg a rend éber őreinek is feltűnt eme táncolási hajlam, ezért fújatták meg velem a szondát, miközben hárman körbeálltak és faggattak. Uraim: első motor és lefagy a tököm!
Innentől kezdve ki se robbanthattak a nyeregből, mindenhova a ZZR-rel mentem: munkába, vásárolni, túrázni vagy csak egyszerűen villogni a városban. A Kawa egyszer sem hagyott az úton, nem gondolta meg magát, nem hisztizett, de megkövetelte, hogy rendszeresen szervizelve legyen. Aztán bekövetkezett, amitől minden kétkerekű pilóta a legjobban tart: az esés. Sajnos, azt kell mondjam ezt önerőből sikerült összehoznom, a hajnali fáradtság, a kopott első gumi és a harmatos aszfalt megtette hatását: kábé hatvannal elnyaltam. Senkinek sem kívánom ezt az élményt: az aszfalton csattanó motor hangja, a szikrázó „tetem” csúszása, miközben szemléled a hátadon pörögve, ki fog elütni. Hála Őrangyalomnak anyagi káron és a büszkeségemen esett csorbán kívül semmi nagyobb baj nem történt. Be voltam öltözve.
Rendbe hozattam a gépet, utána nagyot néztem a számlán, de újra nyeregben voltam – azóta sok kilométert letekertem vele. Első pályázásomat is neki köszönhetem, nagy élmény volt, persze én akkor csak azt hittem, hogy gyorsan megyek. Bőven volt-van, mit tanulni. A két szezon alatt hosszú utat megtettetünk, hű társ volt a kis-nagy masina. Idővel sajnos kezdett kialudni a tűz, elkezdtem kevesebbet járni a kis ZZR-rel – éreztem, hogy valami több, valami más kell…