Szeretünk gyorsan menni a motorral. Jómagam mindenképp, és engedjétek meg, hogy e tapasztalat alapján a többi motorost is ide vegyem, a gyorsan-élvezettel-haladók táborába. Köszönöm, innen folytatjuk.
.
Óriási élmény gyorsan menni, főleg kanyarban. Kicsit orrbapöckölni a fizikát, megérezni, hogy a G-erő nem csak gázadáskor jelentkezik, hanem a visszafordítókban is, amikor jól kiadja a kotta, és csak úgy suhansz az íven. Egyenesen menni sem rossz, bár ez utóbbit én nem élvezem annyira, a száguldás ilyenkor hamar unalmassá válik.
Amíg mindez egy üres országúton vagy zárt pályán zajlik, nincs is semmi baj, senkit nem zavar. Onnantól kezdődnek a bajok, ha nem tudunk megálljt parancsolni a vágynak, és ahogy mondani szokták “nyújtott kézzel” nyomjuk, vagyis csak teligázon tudjuk elképzelni a létet. Ez már a szimós korszakban is pereccel végződött, pedig ott alig hetvenet mutatott a kilométeróra, nem 299-et…
Tegnap érkezett e-mailben a lenti videó. Három kilóval az országúton, pár centire az autóktól és a szekerektől(!) – szegény lovak. A kommentekben vadul bizonygatják a srácok, ők bizony tudnak ennyivel menni, biztonságban, hisz’, látjátok, nem estek el.
Mindössze két dolgot felejtenek el: országúton nem annyival kanyarodhatsz, amennyivel tudsz, hanem amennyit éppen engedélyez a kiforduló szekér, a kihajtó autó vagy az index nélkül sávot váltó kamion. Cseszheted a tudásod, ha a kanyarban a te sávodban jön szemben a Scania. A másik, hogy útközben “csak” pár tucat emberrel utáltatták meg a motorosokat, de a videó öncélú feltöltésével az egész világnak megmutatják végre: a hurrogók bizony jogosan utálja a magunkfajtát.
És ilyenkor, amikor azt mondom: magamfajta, kicsit bánom, hogy egy kalap alá vesznek velük.
.