Két talján cég, az MV Agusta és a Magni Italia frigyéből jött létre ez a retró sportmotor. A technika naprakész, a forma ismerős, de a részleteken még igazán dolgozhattak volna…
Lombardia gyöngyszeme, a svájci határ közelében fekvő Varese mágnesként vonzotta a jobbnál jobb olasz mérnököket, így nem meglepő, hogy az alig nyolcvanezres településen olyan nagynevű gyártók vertek tanyát, mint a harci repülőiről elhíresült Aermacchi, a Cagiva vagy éppen történetünk főszereplői, az MV Agusta és a Magni Italia.
Az MV Agusta és a Magni Italia közös motorja
Az MV alapítója, Giovanni Agusta 1923-ban indította el a Costruzioni Aeronautiche Giovanni Agusta S.A.-t, mely főként a repülőiparban ért el komoly eredményeket. Ám a tulajdonos nem sokáig élvezhette munkája gyümölcsét, ugyanis négy évvel később, 1927-ben elhunyt, s ekkor özvegye és fia, Domenico úgy döntött, hogy az eredeti profil helyett inkább kétkerekűekre szakosodnak. Első próbálkozásaik rendre kudarcba fulladtak, mivel az alig száz köbcentis, olajfürdős tengelykapcsolóval és kétfokozatú váltóval felszerelt, kétütemű erőforrások egyszerűen túl bonyolultak, illetve drágák voltak ahhoz, hogy tömegesen elterjedjenek az utakon.
Végül 1945 őszére sikerült megbízható, egyszersmind megfizethető modellel előrukkolniuk: 98 köbcentis, öt lóerős motorjukat a következő két évben 125-ös kétütemű és negyedliteres négyütemű variánsok követték. Tökéletesebben nem is időzíthették volna a megjelenést, ugyanis 1949-ben létrejött az Olasz Gyorsasági bajnokság (Campionato Italiano di Velocita), ahová egyből benevezték 125-ösüket. A következő évtizedeket csak úgy jellemzik a gyárban, mint a „Nagy Bumm” korszaka, s joggal, elvégre az évi húszezer darabos értékesítési rekord, valamint a Sport kategóriában szerzett győzelmek egyértelműen arra utaltak, hogy fényes jövő áll a cég előtt.
Emberek a gépek mögött: Domenico Agusta és Arturo Magni
Azt már kevesebben tudják, hogy az MV sportsikereiben nagy szerepe volt Arturo Magninak is, aki az ötvenes években került a vállalathoz. Pontosabban nem is ő, hanem a GP-motorok fejlesztésével megbízott Pietro Remor lett a társaság új nagyágyúja, ám ő ragaszkodott hozzá, hogy az akkor Gileránál dolgozó Magni is vele tartson.
A keserédes történetet azóta már jól ismerjük: a tulajdonos Domenico Agusta, valamint Remor és Magni csodát tett, villámgyors motorokkal robbantott a GP-n, s miután Mike Hailwoodot is hozzájuk szegődött, elképesztő menetelésbe kezdtek a versenypályákon. Tíz év alatt kilencszer hódították el a világbajnoki trófeát a 497,9 köbcentis, 500 GP névre keresztelt motorjukkal. A sorozat az ikonként tündöklő Hailwood távozása után sem tört meg, sőt az őt váltó Giacomo Agostini érkezésével két legyet ütöttek egy csapásra. A villámgyors olasz ellentmondást nem tűrően nyert zsinórban hét VB-címet a félliteresek között, s állóképességét jól jellemzi, hogy ezzel párhuzamosan a 350-esek mezőnyében is begyűjtött hat világbajnoki trófeát…
Miként került padlóra az egykor tündöklő MV Agusta, ha ilyen hihetetlen eredmények sorakoztak mögötte? Nos, most is igaz, hogy az ember a lényeg, nem a cég, ugyanis amikor Domenico 1971-ben elhunyt, hirtelen kártyavárként dőlt össze a birodalom. Kétségbeesett próbálkozások egész sora zajlott a következő évtizedben, ám mindhiába: 1980-ban, 37 konstruktőri világbajnoki cím begyűjtését követően gyakorlatilag működésképtelenné vált a gyár.
A közelgő összeomlást látva a hetvenes években Magni is új utakat keresett, és saját vállalkozásában építette a motorokat, s hogy biztos lábakon álljon a cég, beszállítóként is dolgozott. Noha Arturo már öt-hat éve nincs közöttünk, műhelye továbbra is fut, s most éppen a Magni Italia 01/01-gyel lepte meg a motorosokat.
Természetesen ebben is MV-erőforrás dohog, mégpedig a 800-as, háromhengeres blokk, mi több, a nem helyben előállított alkatrészek többsége is Olaszországból származik, ahogy ezt megszokhattuk a talján gyáraktól. Akárhogy is nézzük, a 01/01 formaterve igazán letisztult, mégis hiányzik belőle az a rafinált eredetiség, ami a mester motorjait jellemezte.
Nem fordítanánk hátat neki, de pont olyan érzést kelt, mint a partner MV Agusta modelljei a 70-es években. Szépek is, jók is, de valahogy nincs mögöttük az ember, a zseni – ahogy Domenico nélkül nem futott az MV szekere, úgy a Magni is csak „szép”, de korántsem különleges Arturo keze nyoma nélkül.