Folytatódik a magyar motorosok Himalája-túrája, bár ezúttal túlzottan is „izgalmasra” sikerül a nap – egy váratlan baleset teszi nehezen felejthetővé ezt a szakaszt…
Annyira kipihent voltam reggel, hogy szerintem egész túra alatt ezen a napon aludtam a legjobban. Egy röpke pillanatra az is eszembe jutott, hogy futok egyet a tóparton, azután rájöttem, hogy ez a terv több sebből vérzik, szóval inkább a kényelmes reggelizést választottam. Étkezés után gyorsan felmálháztuk a motorokat, és útnak is indultunk, magunk mögött hagyva a csodaszép látványt.
Ugyanazon a nehézkes, köves úton indultunk vissza, amin tegnap bejöttünk és ma sem volt kellemesebb.
Baleset a Himalája útjain
Amint felértünk a tópartról, újra az autók nyomában haladtunk, ahol megtörtént a baj. Ugyanis az egyik egyedül motorozó hölgy leugratott az útról, egyenesen a meredek lejtőre. A kövek folyamatos kerülgetése közben az egyik szikla megütötte a kereket és kifordította kezéből a kormányt, így elég nagy lendülettel rossz irányt vett a gép. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy motoros amazonunknak semmi baja nem történt az ijedtségen kívül, ezen felül vasát is megfogta egy nagyobb szikla, így nem bukdácsolt le a tópartig. Menteni azonban még így is nehéz volt. Miközben próbáltam átvizsgálni a motorost, hogy nem lett-e nagyobb baja, a többiek köteleket hoztak, pár bátrabb lecsúszott a géphez és közös erővel felhúztuk a megkergült gépet. Mondanom se kell, hogy a Bullet 500 azonnal indult ezután is. Amennyiben emlékeim nem csalnak, az index és tükör érte harci sebeken kívül nem esett nagyobb baja.
A kis adrenalinfröccs után folytattuk kalandunkat és balesetet szenvedett társunk is visszaült a nyeregbe a következő pihenőt követően. Le a kalappal előtte, igazi Iron Lady!!! Nagy élmény volt visszamotorozni Lehbe, javultak az utak és már rutinszerűen dudáltunk minden kanyarban, hogy jövünk. Ettől függetlenül rettentően fáradtak voltunk. Sok erőt kivett az emberekből az elmúlt pár nap, ezáltal picit több volt a figyelmetlenség.
Helyi túravezetőink valószínűleg érezték ezt, és többször is megálltunk pihenni „sziklabárokban”, így többet csodálhattuk ezt az utánozhatatlan hangulatú hegyi szakaszt. Egyszerűen olyan érzése volt az embernek, mintha egy másik bolygón tekintene körbe. Annyira érdekes színeket láthattunk, mintha egy hollywoodi kamera lencséjén keresztül néztünk volna ki a fejünkből. Minden megállónál meséltünk személyes élményeinkről, kérdeztük, hogy van a másik és kezdtünk egyre jobban odafigyelni egymásra. Visszagondolva is nagyon kellemes és természetes érzés volt azon a napon e csapattal motorozni, igazán összekovácsolódtunk. Nem emlékszem már miért, de kicsit szétszakadtunk egy völgyi szakaszon: öten lemaradtunk, majd egy kicsit elgurult a gyógyszerünk, és elképesztő tempóval száguldottunk, hogy beérjük a csoport elejét. Mondanom sem kell: a sisak alatt mindenkinek fülig ért a szája… kétszer.
Nem sokkal később egy nyugodtabb pillanat következett, mivel egy hatalmas, szemből közeledő katonai konvojt kellett elengedünk, tudniillik olyan keskeny ösvényen haladtunk, hogy nem fértünk volna el egymás mellett. Öröm az ürömben, hogy legalább pihentünk és napoztunk egyet. Ezen a szakaszon még volt pár rész, ahol a víz elmosta az utat, így letakaríthattuk a motorokról a port… na meg persze magunkról is. Ez volt talán az egyetlen nap, amikor sima farmert viseltem…. Természetesen mindig akkor jött egy átgázolás a patakon, amikor már majdnem megszáradtam.
Szikrázó napsütésben motorozhattunk és eszméletlenül élveztük, főleg azt a szakaszt, amikor a sziklás út kezdett egyre jobban letisztulni. Kevesebb törmeléket láttunk az úton és az út szélén. Az ember érezte, hogy kezd közeledni egy nagyváros felé. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda: vadiúj, leaszfaltozott szakaszra értünk, amire a sávok fel sem voltak festve, de szélesebb volt, mint felénk egy 2×2-es főút.
Na itt aztán el is szabadult a dili. Mindenki elkezdte a F1-es abroncstakarítást és ittlétünk óta először nézhettük meg igazán az abroncsok tapadását. Jó utak voltak eddig is, de azok inkább minősültek szűk, gyakran nem belátható ösvényeknek, mint valódi aszfaltnak. A terepesek átvedlettek supermotósba, ami elég vicces látvány volt. Lábkirakós fordulások egy ilyen klasszikus motorral?! Nem egy szokványos kép, talán még a helyieknek sem. Eljött ezzel az én időm is végre. Eddigi terepszűziességemet felválthatta az, amiben sokkal inkább otthon vagyok. Pár merészebb döntögetés után igyekeztem felmérni a megfelelő pontokat, és azután megeresztettem neki rendesen. Hatalmas vinnyogásokkal, röhögésekkel, néhol elfékezésekkel tűzdeltem teli a kanyarokat, és mondhatom, nagyon–nagyon élvezetes volt. Minden egyes fülönfordulós kanyar után éreztem, hogy jön és csak jön az adrenalin. Úgy vélem, ezekért a pillanatokért érdemes élni…
A hajtűkanyarok enyhülésével aljára értünk a „vidámparknak” és nagyon okosan beidőzítettünk egy ebédszünetet. A motor letámasztása után természetesen ilyenkor meg kell nézni, hogy vajon csak belülről volt-e ez izgalmas, vagy kívülről is elfogadható a mutatvány: a majrécsík hiánya azt mutatja, hogy nem volt ez rossz menet…
Szokásos hegyi ebédünk – rizs/tészta plusz zöldség/tojás – várt ránk itt is, azonban itt észrevettük, hogy lehet kérni bundáskenyér-féleséget és szerintem az volt a legjobb döntés, amit ebéd témában a hegyekben hoztam. Egyből el is kezdtem gondolkozni azon, hogy vajon lehetett-e ilyet kérni más helyen is?! Na sebaj, majd legközelebb! Ebéd után nyugodtan motoroztunk tovább Lehbe, sőt már-már a helyiekre jellemző rutinnal fordultunk a szállásunk felé. Ott aztán mindenki lemosta magáról az út porát és kicsit rápihent az estére, mert bizony aznap volt a házassága két motoros társunknak. Ráadásul helyi szokások szerint, szóval izgatottan vártuk a dolgot. Természetesen alkoholt is be kellett szerezni az utána következő bulira, ezért csapatokra oszlottunk. A hotel kerthelységében volt a ceremónia: roppant érdekes, színes és kedves szertartás. Megtisztelő volt részt venni rajta úgy, hogy igazából két hete se ismerjük egymást. A boldogító igent és a csókot követően önfeledt mulatás és valódi lakodalom vette kezdetét, ami már csak azért is vicces volt, mert hol indiai, hol nemzetközi, hol magyar, hol balkáni zene váltotta egymást. Az indaiak nem nagyon tudtak mit kezdeni a magyar lakodalmas zenével, de hát igazából nem is hibáztattam őket érte.
Természetesen ma is úgy dőltünk be az ágyba, mint egy zsák krumpli, és páran el is határoztuk, hogy mi a következő nap bizony maradunk Lehben és nyugisan turistáskodni fogunk. A többiek mentek még egy karikát, szóval volt egy szabadnapunk.
Kapcsolódó anyag: Magyar motorosok a Himalája útjain – a sorozat eddig megjelent részei