Öt euró naponta. Ennyit kell kicsengetni Olaszországban annak, aki Milánó belvárosába bejutni szeretne egy robbanómotoros járművel.
Lehet fújolni, hiszen ez is csak egy sarc, de a döntéshozók jelen esetben nem az anyagi, hanem a környezetterhelési szempontokat vették figyelembe a “dugódíj” bevezetésekor. A dugóban álló autók – hiába modern, környezetkímélő darabok – a száz kilométerenként elpöfékelt 9-10 liter benzint nem tudják letagadni, ezért a széndioxid kibocsátásuk komoly terhelést jelent a városok levegőjére.
Milánó vezetése ezért úgy döntött, hogy az öt eurós napi behajtási díjat csak azoknak engedi el, akik kerékpárral vagy motorral ingáznak. Mivel a kétkerekűek jellemzően felét/harmadát fogyasztják, mint a fémkasznit cipelő társaik, így a CO2 érték is töredéke az autókénak. A siker nem maradt el: a levegő egyre tisztább, ahogy csökken az autók száma a városban, és mára a napi behajtók egyharmada (!) motorral jut el a munkahelyére és “csak” kétharmaduk autóval.
Itthon a magas benzinárak miatt egyre kevésbé jellemzők a végeláthatatlan kocsisorok a belvárosban, mégis, érdemes lenne elgondolkozni rajta: egy jelképes összeg hatására vajon hányan váltanának robogóra vagy motorra az autózás világából? Sőt, ez felvet még egy talányt: vajon közülük hány ember csapna a homlokára pár havi használat után, hogy “Jé, hetente ötezret spóroltam azzal, hogy motorral járok? Az egy szezonban két kiló!”
Bizony az alacsonyabb szerviz- és üzemanyagköltségek gyorsan legyőzik a kezdeti idegenkedést, és a kényelmetlenség helyett előbb-utóbb az élményfaktor és a megtakarított pénzösszeg játssza majd a főszerepet. A motoros öltözék fel/levétele ugyan igénybe vesz pár percet, azonban ezt az első métereken be is hozzuk, amikor az álló autók mellett haladunk el, és a mai ruhákban már a övid nyári záporok sem jelenthetnek gondot.
És a legkellemetlenebb kérdés, magáról a kényszerről: vajon milyen összegű dugódíj kellene ahhoz, hazánkban is egy motorra két autó jusson a városokban?