2000. március 12. Ragyogóan napos, de annál hidegebb délután. A legvastagabb motoros gúnya alá is befúj a szél, a maszk is hasztalan próbál melegíteni a sisak alatt… Nem érdekel, falom a kilométereket – végre újra motoron ülök.
A műszerfal számlapjára nézek – még kétszázhúsz kilométer van hátra. Ösztönösen újat fogok a gázon, suhannak a megyehatárokat jelző táblák, ahogy tempósan haladok a kihalt országúton. Az első (na jó a második) élményem ezzel a ZZR-el. És máris szeretem, tudja az Ég, hogy van ez. Megismerni, megszeretni, igazán nem kellett hozzá sok.
A történet pontosan másfél évvel ezelőtt, 1998-ban kezdődött. Akkor egy hirdetésben akadtunk a – papíron – másfél éves, 8500-at futott, frissen importált Kawasaki ZZR400-ra. Csabi barátom keresett ilyesmi motort, ő afféle “újrakezdő” volt akkor, neki jó lesz ez – gondoltuk. A találkozó délelőtt tizenegyre volt megbeszélve Pesterzsébeten, ő persze reggel kilenc után telefonált, hogy még Pécsen vannak. Tudod, az asszony… lassan készül. Hogyne tudnám Csabi, tudom. Mindegy, siessetek.
Amikor tizenegy előtt két perccel (!) begördült a piros Toledo, már tudtuk: jó helyre fog kerülni a kis 400-as, ez a faszi egy állat. ( Pécs – Bp: 210 kilométer, keresztül tucatnyi városon, akkor még autópálya nélkül, mindezt egy dízel Toledóval… )
De ne kalandozzunk el, vissza a lényegre: állítólag 18 hónapos motor, alsó idom újrafényezve, 730.000.- + forgalomba helyezés, ez igazán nem tűnik soknak. Az eladó meg őszintének – ez már csak egy ilyen szakma. Elindulok a próbára, felüljáró, M5 (rendszám nélkül persze) és vissza. Fintorgok, fanyalgok, adom a hülyét. Peti barátom felül rá, elindul – ő már ki sem megy az autópályáig… ááá, nagyon szitál. Törve? Jah, éreztem én is. Igen, teleszkóp… váz nem? Mérni kéne… Csabi egyáltalán akarod ezt?
A hülyeség beérik, az eladó egy hétszázezres ajánlattal és ajándék forgalomba-helyezéssel tér vissza. Győzelem.
Jó néhány évvel később, valahol a Tátrában, azzal a bizonyos ZZR-rel…
Snitt, újra az országúton, 2000 tavaszán. Eszembe jut az az elmúlt tél.
Lassan fél éve hogy eladtam az öreg GPz750 -et. Úgy zokogtam, korát jócskán megelőző emo-szökevénynek nézhettem ki, ahogy a távolodó utánfutó, és a platóján kikötött öreg Kawa után bámultam. Mindegy, kellett a pénz – jobban mint valaha. Az a tél gyorsan elmúlt, a motor árából csempe, járólap, konyhaszekrény és egy tévedésből kifolyólag halvány-kék tapéta született…
Februárig nem is volt baj, de az első tavaszi napon megjelentek a motorok az utcán. Előbb csak magányosan, a megmaradt buckákat és a frissen kikelt kátyúkat kerülgetve, majd tömegével. Egy pillanatig bántam, hogy nem ötven évvel később élek, az elektromos motorok suhanása most nem zavarna. Behúznám a függönyt, és már ott sincsenek. Csiribí. De ezek a mostani vasak… Szörnyűek. Édesen muzsikálnak a sornégyek, vérmesen rotyognak a V2-esek és gonoszul dübörögnek a nagy egyhengeresek az ablak alatt.
Eldőlt: motor kell és kész.
Hogy mi? Fiatal házasok kölcsöne? Remek. Három kiló? Tökjó. Az már (majdnem) elég a motor kezdő befizetőjére. Gyors telefon: Szia Csabi, árulod még a kis ZZR-t?
.jpg)
Hát így kerültem ide a hideg márciusi országútra és a korábban – szándékosan – lesajnált ZZR400 nyergébe. Ezzel véget is érne a történet, ha… Ha pár évvel később nincs az a kidobott hirdetési újság. A bolt padlóján hevert, a kidobásra váró színes lapok között. És az egyetlen képes hirdetés: Kawasaki ZZR 600, 18 hónapos, 2 917 kilométer. Sürgős.
A naptárra nézek, és micsoda véletlen : 2004. március.12
Aznap este – az Üvegtigrist évekkel megelőzve – lezajlott a következő párbeszéd:
– Szia szívem! Nézd, milyen szép 600-as. “Kéne venni, nem?
– NEM…”
…aztán rá két napra mégiscsak befújt a hideg márciusi szél a gúnyám alá. Éjjel egy óra, végre hazaértem a kontinensnyi távolságban található Debrecenből. Nem érdekelt a mínusz két fokos hideg, és a rosszalló hangok sem zavartak, hiszene gy gyönyörű, 600-as ZZR állt a garázsban.
Imádtam, és szentül hittem, hogy soha nem adom el. Persze újabb hat évvel később jött egy pillanat, ami egyből megváltoztatta az életemet – súlyos dilemma elé kerültem…