Egy út, két betegség és négy motorhiba – egy kalandos Balkán-túra története

Erre mondják utólag, hogy „Micsoda kaland!”, de átélni és ennyi problémát megoldani embert próbáló feladat volt… Csercsics Balázs túrabeszámolója.

A tervezés valójában már 2025 decemberében elkezdődött — Maci akkor rakta le az alapokat: az útvonal gerincét, az országokat, amiken áthaladnak majd. Februárra a terv gyakorlatilag készen állt, minden nap és minden állomás a helyére került. Már csak a finomhangolás maradt: az utolsó két hétben pontosították az apró részleteket, még egyszer végigellenőrizték az útvonalat, a határátkelőket, a szállásokat. Egy csendes júniusi szerda délután Maci leült a gép elé, hogy az utolsó simításokon dolgozzon. A következő szombaton indultak a balkáni motorostúrára — az útvonal, az állomások, a napi kilométerek már mind papíron voltak, már csak néhány pontosítás hiányzott. A tervezés nyolc főre készült, de a nyolcadik motoros végül nem jelentkezett — Maci reménykedett benne, hátha még csatlakozik valaki, de végül nem akadt jelentkező, így heten vágtak neki az útnak. (A nyolcadik helyet végül tréfából mégis betöltötték: a ChatGPT, amellyel az útvonalat tervezték, magát nevezte ki a csapat nyolcadik utasának — és ez a tréfa az egész úton velük maradt.)

A túra előtti viszontagságok

Az első, még meglehetősen nyers ötlet jóval korábban, már november közepén megszületett: egy hatnapos kör Szombathelytől Szerbián, Montenegrón, Albánián át, egy kis görögországi kitérővel, autópályák nélkül, híres motoros utakon. Napi öt-hat óra motorozással számoltak, egy-egy nap ne legyen több négyszáz-négyszázötven kilométernél, és maradjon idő egy-két tengerparti fürdésre is. Ebből a vázlatból nőte ki magát a végleges, kilencnapos terv, és december és február között összeállt a részletes útvonal.

Ebben a felállásban most indultak először mind a heten közös, nagy túrára — de senki nem indult vakon. Maci, Balu és Gábor korábban már bejárták egy több mint háromezer kilométeres kört Dél-Tirolban, ahol nem annyira a hideg, mint inkább a sokszor visszatérő eső jelentette a fő ellenfelet — a hideg önmagában nem gond, csak ha az ember meg is ázik mellé. A Balkán egészen más kihívást tartogatott: a hőséget.

A motorok legalább olyan változatosak voltak, mint maga a csapat. Maci egy új Yamaha Tracer 9 GT-vel indult, mellette sorakozott egy Honda VFR 1200, egy BMW R 1200 RT, egy Suzuki V-Strom 650, két BMW XR, és a kakukktojás, egy Honda CB1000R. Autópályázni senki sem akart — a túra előtt minden motor átesett a nagyszervizen, a gumicserén és egy alapos átnézésen, hogy semmi ne lepje meg őket útközben. Maci a Tracer guminyomását is még egyszer ellenőrizte indulás előtt — 2,1 bar elől, 2,3 hátul, ahogy megszokta.

Volt egy nap, amitől Maci előre a legjobban tartott: az, amikor estére Görögországban kellett szállást találniuk — a tervben eredetileg még egy lemenetel is szerepelt egészen Ksamilig, amit aztán a túra folyamán az egyik napon elvetettek. Ez a nap végül nem is lett a legnehezebb az úton — utólag kiderült, mindenkinek megvolt a maga próbatétele: Macinak a kulcsvesztős nap, Lacinak a Théthre felvezető út, amikor a bakancsa annyira feltörte a lábát, hogy estére alig bírt járni, Gábornak a betegsége napja. A többiek inkább magukban tartották a panaszaikat — de az biztos, hogy az első napok hősége mindenkit alaposan megviselt, mire hozzászoktak.

Néhány ismerős, aki már járt arrafelé, úgy vélte, túltervezték az utat — de azok az ismerősök inkább lassabban haladtak, és szívesen nézelődtek, ez a csapat viszont egészen másképp motorozott: mentek, megálltak egy-két fotóra, aztán mentek tovább. Amit egyszer megszerettek, oda mindig visszatértek — bíztak benne, hogy ez itt sem lesz másképp. Több is belefért volna a tervbe, de akkor nem kilenc nap lett volna az út, hanem húsz vagy még több — csakhogy jelenleg sem annyi idő, sem annyi pénz nem állt rendelkezésre, hogy mindenhova eljussanak és mindent megnézzenek, amit szerettek volna.

Az öltözék kérdése is szóba került: motoros dzseki, ami lyukacsos és szellőzik, motoros farmer. A protektoros ruházat viszont nem alku tárgya egyiküknél sem, még ha ez azt is jelentette, hogy még jobban fognak izzadni a hőségben. „A jó túra nem az, amikor minden a terv szerint alakul. Hanem amikor bármi történik, és az egész csapat csak röhög rajta egyet” — ezen a gondolaton mosolygott el Maci, félig tudva, félig sejtve, hogy ebből még sok lesz.

Minden motoron kamera várta a bevetést, ők voltak az „ez is egy sztori lett” csapat, akiknél semmi nem marad megörökítetlen. A következő túra még csak halvány körvonalakban élt a fejekben — ötletek, lehetséges irányok, semmi konkrét —, de már tudták, hogy nem ez lesz az utolsó közös útjuk.

A készülődés napjai gyorsan teltek. Az útvonalat országonként is át kellett gondolni: hol kell figyelni traffipaxra, hol fizetnek útdíjat, hol iható a csapvíz, hol a forrásvíz. Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Albánia, Görögország, Észak-Macedónia, Koszovó — nyolc ország, nyolc különböző szabályrendszer. Az internet kérdése is megoldásra várt, hiszen az Európai Unión kívül is jártak. A csapatban fele iPhone-t, fele Androidot használt volt, ezért kellett olyan megoldás, ami mindenkinél működik.

Utánanéztek annak is, hogy az egyes országokban milyen pénznem van érvényben, hol fogadnak kártyát, hol kell inkább készpénzre számítani — végül úgy döntöttek, hogy a Revolut és egy kevés euró készpénz mindenhol megfelelő megoldás lesz. Az indulás előtti vasárnapon merült fel a kérdés, hogyan tudnák előre lementeni a napi útvonalakat a telefonjukra. Maci letöltötte a Google Térkép offline térképeit, de mivel nem lehetett tudni, kinek lesz éppen internete útközben, biztonsági megoldásként mindenki belépett egy közös WhatsApp-csoportba is, hogy legyen egy fő kommunikációs csatornájuk, ha minden más csődöt mond. Végül azonban a Sena-headsetek vették át ezt a szerepet — a WhatsAppra szinte egyáltalán nem volt szükség, hiszen nem szakadtak el egymástól annyira, hogy ne érték volna el egymást a fülesben vagy szükség esetén Facebook Messengeren.

Az indulás közeledtével kisebb aggodalmak is jelentkeztek — Blagajnál épp erdőtűz pusztított, nem lehetett tudni, addigra eloltják-e. Aztán jöttek az útlezárási hírek: Kotor felé a szerpentin, illetve Plužine és Ostrog között is akadhat torlódás, ha rosszkor érnek oda. Az indulás előtt még egy fontos döntést is meg kellett hozniuk: a nyolcadik nap reggelén, Théth után két lehetséges útvonal közül kellett választaniuk. Az egyik a szív útja volt — a Rugova-kanyonon át —, a másik az ész útja, ami rövidebb és biztonságosabb nyomvonalat jelentett. Az egyezség úgy szólt, hogy majd ott az adott nap reggelén döntenek. A kilenc órás szakasz az észszerűbb útvonalon vállalhatónak tűnt, szemben a tizenkét órás szív útjával, ami egyszerűen teljesíthetetlennek látszott egy nap alatt — így az előző napok eseményei alapján eldöntötték, hogy az ész útját választják, szerencsére már a nyolcadik nap eseményei előtt. A Rugova-kanyon terve nem veszett el, csak elhalasztódott: oda majd egy másik túra alkalmával térnek vissza, de már tudták, hogy oda-vissza kell menni, mert az egyik fele offroad, és arra figyelni kell, honnan közelítik meg — illetve azt is ellenőrizni kell előtte, hogy az út egyáltalán nyitva van-e, mert az ottani utak időnként minden előzetes figyelmeztetés nélkül lezárják őket.

Kedden nagyszervizre és gumicserére vitte a motort, és ezzel gyakorlatilag minden technikai előkészület a helyére került. Már nem volt mit szervezni — indulni kellett.

Négy nappal indulás előtt jött az utolsó technikai bosszúság: az eSIM beállítása. Maci vett egy adatcsomagot, de a beüzemelés nem ment egyszerűen, hiszen céges telefonja volt, aminek a beállításait nem tudta minden szempontból ellenőrizni. Törökországban két évvel korábban már megjárta, hogy internet nélkül maradt egy hasonló melléfogás miatt — most nem akarta megismételni a hibát. Végül minden beállítás működött, amit letesztelt.

A munka egyre nehezebben ment ezekben a napokban — fejben már nem volt ott. Két cég is várt rá otthon, rengeteg elintéznivalóval, de tudta, hogy ha most nem engedi el a gondolatait, sosem fog tudni felszabadultan elindulni. A kilenc nap után még öt napot itthon tervezett tölteni, hogy rendbe tegye, ami közben felgyűlik, utána pedig a családdal indultak tovább, tizennégy napra, autóval, Svájcon, Franciaországon, Andorrán, Spanyolországon és Monacon át.

A nyár még hosszúnak ígérkezett — a fejében már ott motoszkált egy augusztusi, négynapos dél-tiroli hágótúra terve, és egy szeptemberi, horvátországi hosszú hétvége is. De egyelőre csak egy dolog számított: hogy szombaton, kellő pihenéssel a háta mögött, induljanak neki ennek a kilenc napnak és mindenki épségben hazaérjen.

Az utolsó napokban az útvonalat még egyszer, alaposan átnézték, napi bontásban, egészen a kilencedik napig — de bármennyire is igyekeztek mindenre gondolni, két olyan meglepetés szakasz is várt rájuk útközben, amikre nem számítottak (ezekről majd a maguk helyén lesz szó). Az első nap eredetileg tervezett határátkelője, a Jasenovac–Donja Gradina, valójában nem is volt lezárva, csak a hírek szerint erősen túlterhelt volt, ezért döntöttek inkább egy másik átkelő mellett. Napról napra haladtak végig a terven — hova érnek, hol állnak meg, mi legyen az egyes napokon.

Az útvonal főbb állomásai – AI-generált kép Az utolsó pillanatban még mindenki rendelt vagy vásárolt valamit — ki kesztyűt, ki motoros farmert, ki aláöltözőt. Maci rendelése végül meg sem érkezett időben, de ez sem szegte kedvét, útra készen állt enélkül is. Péntek este, egy nappal indulás előtt, Maci bezárta a céget, elment tekézni a barátaival, aztán hazament fürödni és lefeküdni — négykor kellett kelnie. Minden be volt pakolva, a ellenőrzőlistát többször is átnézte. A napi hasznos infók, amiket hetek alatt összegyűjtöttek, már ekkorra áttekinthető formába voltak öntve — ezt nem kellett aznap este már elintézni, csak egy utolsó pillantást vetett rájuk, mielőtt elindult volna a tekézésre. Úgy tűnt, csak az első és a hatodik napon lehet határproblémájuk, a többi „sima liba” lesz — legalábbis elvileg. Egy-két helyen, mint a Kotor felé vezető szerpentinnél, időhöz voltak kötve, ott figyelniük kellett.

Mindent befejezett aznap estére. Nemcsak tárgyilagosan volt kész, hanem fejben is. Tudta, hogy mindenre úgysem lehet felkészülni — ami közbejön, azt majd menet közben oldják meg, ahogy eddig is mindig sikerült. Péntek este, alvás előtt még eszébe jutott, hogy biztosan szuper történetek lesznek, sok élmény — és azok nem kétperces beszámolókká fognak összeállni, hanem egész estét betöltő mesékké. Induljunk! – gondolta és álomra szenderült, már amennyire ilyenkor lehet aludni.

A csapat – heten, hét motoron

Heten voltak, hét motoron — ilyen összeállításban ez volt az első közös túrájuk, de senki nem vágott bele vakon: mindenki ismert már valakit, vagy valakiket a csapatból korábbi utakról, így nyugodt szívvel indulhattak neki együtt ennek a kilenc napnak, és mire a Balkánra értek, már réges-rég kialakult közöttük az a fajta összeszokottság, amit csak közösen megtett kilométerek adnak.

Maci, a Tracer nyergében, volt az, aki az egészet kitalálta és megszervezte — az útvonalálmodó. Balu, a VFR-es, volt a csapat legkorábban kelője: reggelente hatkor talpon volt, fél hétre már teljes motoros szerelésben várta a többieket, míg azok még csak a másik oldalukra fordultak az ágyban. Ő volt az is, aki mindig visszafordult, ha valakinek baja esett.

Peti, a V-Strommal, volt a csapat problémamegoldója. Alig egy éve volt jogosítványa, a motorja a leggyengébb volt a mezőnyben, mégis, ha rákapcsolt, mindenkit körbemotorozott és otthagyott — árkon-bokron át hajtott ott is, ahol másoknak elakadt a lába. Ahol a többieknek csúszott az út, ő meg se szólalt, csak nyomta tovább. Robi a fehér XR-en simulékony természetű volt: minden jó neki, minden tökéletes, csak menjünk, csináljuk — ő volt a csapat legkönnyebben kezelhető tagja.

Laci, a narancssárga Hondával, a poéngyáros szerepét töltötte be. Aranyköpéseiből egész könyvet lehetne írni. Bátran állította, hogy minden nyelven jól beszél — magyarul. Lassan, határozottan mondta a szavakat, és szentül hitte, hogy bárhol megértik. Egy macedóniai fizetőkapunál, sisakban, maszk mögül szólt oda a pénzt szedő alkalmazottnak: „Kolléga, kártyával intézi, jó!” A szegény ember persze egy szót sem értett belőle, Laci mégis csak mondta tovább, míg végül Balu fizetett helyette. Egy étteremben ugyanígy rendelt: „Két sör lesz jó?! Nagy, gyorsan hozd.” Mostarban pedig, mikor baklavát kerestek, és az egyik hely már bezárt, de az édesség még kint volt a pulton, Laci meggyőződéssel szólt be: „Te, adj már a kollégának, ne szarozz már, fizetjük készpénzzel, neked is jó lesz. Ne csináld már a fesztivált, szolgálj ki.”

Gábor, a fehér RT-vel, saját, komótos tempóban élte a napjait — mindig időben megérkezett, de az indulásra sosem készült el időben. Bárhogy is szóvá tették, nem változtatott a szokásán — miközben a többiek negyven fokban, teljes szerelésben ülték már a motort, ő még komótosan bontogatta a müzliszeletét, majd lassan, saját tempójában öltözött be, és csak azután szólt, hogy indulhatnak.

Tomi, a fekete XR-rel, ezen a túrán csatlakozott először hozzájuk ilyen hosszú távra — korábban csak egy-egy napos motorozásokon vett részt velük. Az út alatt sokat fejlődött, kezdte elfelejteni azt, amit Maciék tréfásan „krumplizsák stílusnak” hívtak, és egyre inkább kimozgott a kanyarokban, figyelt az ívekre. Indulás Nagykanizsáról, kora reggel, először állt össze a 7 motor egy képre Maci szívesen fotózott — csak éppen saját magát nem szerette lencsevégre kapni. A képek nagy részén alig van rajta, szelfit meg pláne ritkán csinál. Igazából a videózást kedvelte jobban, a fotózást szívesen hagyta a többiekre — tudta, hogy Gábor nagy fotós, mindent megörökít, Balu valamivel szolidabban, de rendszeresen fotózott, a többiekről viszont még nem volt tapasztalata, így hagyta, hadd alakuljon ki menet közben, ki milyen rögzítő lesz az úton.

A csapatnak volt egy közös rögeszméje is: már három éve Macira ragadt a „Rainman” becenév, mert valahányszor társasággal indult motorozni, szinte garantáltan esett az eső. A Balkánra negyven fokos kánikulában indultak — és pont akkor, amikor átértek Albániába, kitört egy nagy vihar. Onnantól kezdve, bár nem tért vissza a kánikula előtti hidegre, többször is esett, lehűlt a levegő. Maci maga is kezdte elhinni, hogy a jóslat kilencvenöt százalékban bejön — pedig épp azért indultak a Balkánra, hogy ne fázzon és ne ázzon meg idén. Végül mindkettő összejött, csak máshol, mint várták.

A szálláshelyeken minden este újra kellett osztani a szobákat. Mostarban Balu és Laci kerültek egy szobába, Gábor és Tomi egy másikba, Robi és Peti a harmadikba, Maci egyedül maradt. Bajina Baštában Tomi és Gábor egy szobában, Balu, Laci és Maci hármasban, Robi és Peti a harmadikban. A Piva-tónál Balu és Laci lent aludtak, Maci fent, a többiek egy külön házban — Tomi és Gábor fent, Peti és Robi lent. Az albán tengerparton Maci, Balu, Laci és Tomi négyesben egy szobában, Peti, Robi és Gábor a másikban. Görögországban ugyanígy négyhárom arányban osztották el magukat. Koszovóban Tomi és Maci egy szobában, Robi egyedül, Balu és Laci együtt — Peti és Gábor akkor még Macedóniában rekedtek az ételmérgezés miatt.

Théthen Maci kettesben aludt Baluval, Laci külön kapott helyet, a többiek egy szobában. Zlatiborban végül három szobára is szükség volt, annyira megfáradtak és annyian voltak. A beosztás mindig alkalmazkodott a helyzethez — Baluval nem volt könnyű egy szobában aludni, mert erősen horkolt, de azok, akik vele kerültek egy szobába, megszokásból tudtak mellette pihenni, legfeljebb néha meg kellett rugdosni.

Ilyen csapattal indultak neki a kilenc napnak — heten, akik már bizonyítottak egymásnak a korábbi túrákon, és akik tudták: bármi történik is útközben, együtt fogják megoldani. A csapat első és talán egyetlen közös képe a Kotori öböl felett készül, balról jobbra: Gábor, Peti, Tomi, Balu, Robi, Laci, Maci De aztán előkerült valakitől egy sokkal korábbi közös kép is

1. nap

Szombathely – Mostar Szombathely – Mostar A nap még alig kelt fel, amikor a csapat Szombathelyen, a Kőszegi úti Shell kútnál gyülekezni kezdett — Maci a Tracerrel, Balu a crossover Hondával, Laci a naked Hondával, Tomi pedig a fekete XR-rel. Maci két perccel csúszott a megbeszélt időponthoz képest — ennyi elég is volt, hogy azonnal beinduljon az egymás ugratása, ami aztán a kilenc nap alatt szinte meg sem állt.

Alig ültek fel a motorokra, kiderült, hogy Tomi otthon hagyta a navigációját — vissza kellett rohannia Toronyba érte, míg a többiek türelmesen, de nem kevés gúnyolódással várták. Az első megállónál aztán újabb üzenet érkezett Tomi otthonából: nem hiányzik-e még valamije? Kiderült, hogy nemcsak a navi maradt otthon: a neszesszer is, benne mindennel, amire egy hosszú útra szükség lehet — fogkefe, tusfürdő, borotva, gyógyszer. Az első horvátországi tankolásnál Tomi nagybevásárlást tartott, hogy pótolja, amit elfelejtett. Ez volt élete első ilyen hosszú közös útja.

Zalaegerszegen felzárkózott Gábor a fehér RT-vel, Nagykanizsán pedig Peti a V-Strommal és Robi a fehér XR-rel. Petit Maci már ismerte a korábbi zakopanei útjukról, Robit még nem, de mivel Peti és Gábor egyaránt jó szívvel ajánlotta, nyugodtan hívták be a csapatba — és igazuk lett, Robi hamar beilleszkedett. Az első nap tétje nem a látványosságok voltak, hanem az összeszokás. Hosszú útszakasz várt rájuk, sok kilométerrel, néhány tervezett és néhány útközben felfedezett megállóval — és persze az első próbatétel is hamar megérkezett. Jajce felé, még a bemelegedés fázisában, Laci motorja váratlanul leállt egy horvátországi tankolás után. A csapat körbeállta a narancssárga Hondát, és hamar meg is találták a hibát: a tank alatt lecsúszott a benzincső, és folyt el rajta az üzemanyag. Szerencsére szerszámokkal fel voltak készülve, és fél óra alatt megoldották a problémát. Ez volt az első jele annak, hogy bármi történjék is, ez a csapat nem esik pánikba, hanem összefog és megoldja.

A jól bevált magyar módszer: egy ember dolgozik, a többi nézi Ezen a napon még a hőséghez is alkalmazkodniuk kellett — meg kellett szokni, hozzászokni. Magnéziumot, elektrolitport szedtek, próbáltak lassan hozzáedződni a negyven fokhoz. Az otthonról hozott szendvicseken éltek, az italt útközben pótolták. Jajce vízesés no meg a váratlan bazársor, valamint a Mlinčići vízimalmok Blagajnál, ahol napokkal korábban még erdőtűz pusztított, mostanra elcsitult a veszély, így nyugodtan folytathatták útjukat Jajce, majd a híres vízimalmok felé. Jajce Macit kissé csalódással töltötte el — a városközépi nagy vízesés lenyűgöző látvány lehetett volna, de a közvetlenül mellette sorakozó szuvenírbódék, piaci árusok elvették a varázsát, nem adta vissza azt az élményt, amit a fotók és videók alapján várt tőle. A vízimalmok viszont lenyűgözték, itt hosszabban is megálltak pihenni, mielőtt továbbindultak volna. Egy következő, spontán megállónál egy malacsütő illata csábította őket — Maci a nyárson forgó, parázson sülő húst fotózta, míg a többiek inkább a tájat és egymást örökítették meg a korlátnál, hegyi kilátással a háttérben —, de a végcél hívogatóbbnak bizonyult, így továbbmentek éhesen — ahogy aztán a teljes kilenc nap alatt egyetlen ilyen helyre sem ültek be, pedig több alkalommal is akadt volna rá lehetőség.

A malacsütő, amit csak Maci látott és a táj, amit a többiek Blagajra már a nap végén érkeztek, és kellemes meglepetésként motorral egészen a bejáratig tudtak jutni, gyalogolniuk sem kellett. A hely eldugott kincsnek tűnt, bár Maci biztos volt benne, hogy napközben, tömegben egészen más élmény lehet ugyanez a hely. Itt még fontolgatták, hogy megvacsorázzanak, de végül Mostar óvárosa mellett döntöttek.

Blagaj, a sziklába épült tekija- a béke szigete hangulatban A hotelben gyorsan lepakoltak, átöltöztek, és a recepciós ajánlására bevitették magukat a városba. A régi híd körül sétáltak, fotózkodtak, majd naplemente után, a megvilágított híd alatt is megörökítették a pillanatot. Az étteremválasztás egy ismerős ajánlására esett — ez volt az utolsó alkalom, hogy mástól kértek tippet, ezután mindig maguk választották ki, hova üljenek be —, és bár nem lett tökéletes, végül sem drágának, sem rossznak nem bizonyult. Macinak különösen tetszett a város török hangulata; Isztambul rajongójaként úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. Vacsora után baklaván és fagyin osztoztak, majd egy sörözőben pihentek meg — meglepetésükre este tizenegykor minden bezárt a városban, mindenki hazasietett, így ők is visszatértek a hotelbe. Még aznap este eldöntötték, hogy a Fortica-hegyi kilátóra már nem mennek fel — talán reggel, mondták egymásnak —, de végül reggel sem indultak el oda.

Utólag nézve ez sem bizonyult rossz döntésnek: a hosszú nap után pihenésre mindenképp szükségük volt. A fülhallgatókban egész nap folyt az ugratás és a segítő infócsere — merre kell kanyarodni, hol lehet előzni, hol érdemes megállni. Az eSIM-ek is apró fennakadásokkal, de rendre üzembe álltak, Laci csak a harmadik napra tudta beüzemelni a sajátját, mert itthon elfelejtette megvenni.

Mostar, a Régi híd a vacsora után- még világosban senkinek nem jutott eszébe lefotózni Ahogy leszállt az est Mostar fölé, már mindannyian érezték: ez a kilenc nap különleges lesz. Az első napon minden problémát sikerült megoldaniuk, senki nem esett kétségbe, mindenki csak keresett egy megoldást, és mentek tovább. A sok apró poén, egymás ugratása, amiről ezen az első napon szó esett, felsorolhatatlan volt — de ez a fajta könnyedség jelezte, hogy jól választották meg egymást erre az útra.

A szálláshely tiszta és kényelmes volt, a forgalmas főút ellenére csendes. Bizakodva várták a reggelit, de itt volt a pihenés, alvás ideje. Még egy visszacsatolás a mostari estéhez, hogy Balu szandálja megadta magát, először csak a talpa vált el, majd az egész szétszakadt, így a vacsora után séta közben ő elég érdekes látványt nyújtott, de ez is egy jó emlék maradt.

Első esti vacsora Mostarban – ajánlják, hogy ne ajánlásra válassz! Az első nap végére már tudták, hogy ez a túra nem a hibátlan tervekről fog szólni. Egy benzincső, egy szétszakadt szandál, negyvenfokos hőség és rengeteg nevetés már az első napon megmutatta, milyen csapat lettek. A Balkán még alig kezdődött el, de a történet már ekkor sokkal több volt, mint egy motoros kirándulás.

A második nap még csak most következett. Akkor még senki sem sejtette, hogy az első offroad már a küszöbön vár.

2. nap

Mostar – Bajina Bašta Mostar – Bajina Bašta Mostarban ébredtek, finom és változatos reggelivel, ami erőt adott a napra – a túra egyik legjobb reggelije volt ez, zöldségekkel, gyümölcsökkel, felvágottakkal, tojással, mindennel, amit az ember megkívánhat. Kilátás Rujiste-hegyen, még az offroad szakasz előtt Senki nem számított rá, hogy a gondosan megtervezett második napi útvonal hirtelen offroadba csap át. A Rujiste-hegyen átvezető út Mostar felől még szépen aszfaltozott volt egészen a hegytetőig — Maci itt még talált időt egy dróntúrára a kilátás miatt —, aztán egyik pillanatról a másikra elfogyott alóluk az útburkolat. „Gyertek, itt már van út!” — kiáltotta Gábor bizakodva, majd rögtön utána: „Ja, mégsem, csak valaki idehányta a betont, és hagyta lefolyni a hegyen.” Kiderült, még vagy harminc kilométeren át kell így haladniuk. A csapat nem esett pánikba: az elöl haladók gyorsabban vették az akadályokat, Maci hátrébb maradt, lassabban araszolt, közben meg-megállt fotózni, miközben a Sena-headseteken keresztül végig tartották egymással a kapcsolatot. Szerencséjükre az út nem volt forgalmas, csak néhány autóval és egy motoros csapattal találkoztak — ha sűrűbb a forgalom, egészen más kihívást jelentett volna ugyanez a szakasz. Mire átértek, a motorok és a motorosok egyaránt porlepte, koszos állapotban voltak, de ezt már a Balkán velejárójaként könyvelték el.

Szarajevó felé az offroad szakaszon a kilátás néha azért megérte az út porát Valahol itt, még az offroad szakasz vége után, Visoko előtt, Gábor különös kísérletbe kezdett: kanyarban megpróbálta megérinteni kézzel az aszfaltot. Sikerült is neki, amit rögtön nyugtázott a fülesben. Peti is megpróbálkozott hasonlóval, de neki nem jött össze. Két-három nappal később aztán Gábor beismerő vallomást tett: eddig nem szólt róla, de a kesztyűje két ujjánál is elkopott a bőr a letétel közben — szerencsére csak a kesztyű, az ujja nem sérült meg.

Ettől kezdve világossá vált, miért nem próbálkozott többet ezzel, és más sem akarta már megkísérelni. Visoko felé az út minősége javult, néhol kifejezetten jó tempóban tudtak haladni. Egy hegytetőn elhaladtak egy motocross-verseny mellett, ahol véleménykülönbség támadt: néhányan meg akartak állni megnézni, mások inkább mentek volna tovább. A csapat ideiglenesen kettévált — Tomi, Robi és Gábor a versenynél maradtak, a többiek továbbindultak a piramishoz.

A piramis csalódást okozott. A felvezető út életveszélyesnek bizonyult, a parkolóhoz vezető meredek lejtőn öregasszonyok kéregettek, szó szerint elédugorva kértek pénzt. Maci és Peti motorral mentek fel megnézni, míg a többiek lent vártak a parkolóban — de mire szóltak volna nekik, hogy inkább ne is jöjjenek fel, azok már elindultak. Az egyik kanyarban Laci elesett a motorjával, mert egy szembejövő autó mellett nem fért el — hajszál híján kerülte el, hogy ő és a motorja is lezuhanjon a szakadékba. Baluval együtt nagy nehezen sikerült csak felállítaniuk a motort, míg a tetőn állók tanácstalanul várták, mi történik. Fent szerettek volna drónozni is, de nem engedték.

Maci végül lemondott a felmenetelről — negyven fokban, motoros ruhában megmászni egy meredek lépcsősort nem tűnt megérni az élményt. Ez a nap is hozott egy elengedést, mint a többi is: nem tudta meg, mit lehetett volna látni odafent, de biztos volt benne, hogy oda többé nem tér vissza. A bejáratot azért megörökítette, emlékbe. Egy közeli benzinkúton ismét egyesült a csapat, feltankoltak, és irány Szarajevó — bár már csúsztak a tervhez képest a reggeli offroad-kaland és a piramisnál elveszett idő miatt. A kinézett étterem vasárnap zárva tartott, csak ők ezt nem tudták előre — a motoroktól egy kilométert sétáltak feleslegesen, negyven fokban, teljes motoros ruhában, mire kiderült. Végül egy másik, motorok melletti helyet választottak — nem bánták meg, finoman főztek. Ide főleg a cukrászda, a Sweet&Co miatt mentek, de a desszert előtt jólesett egy rendes ebéd is. A híres macis sütemény már elfogyott mire odaértek, maradt a citromtorta és a Kinder Bueno torta, meg a kávé — mindezek kárpótolták őket. A pici, rózsaszín belső terű cukrászdában nem is annyira a méretük volt a probléma, inkább egyszerűen nem illettek bele abba a miliőbe: hét megtermett, teljes motoros szerelésben lévő fickó a habos-babos díszletek közt.

A miliő és a csapat – Robi kivételével, ő volt az operatőr A hosszúra nyúlt Višegrad-i megálló szép hídja és környéke miatt megérte a késést, itt fújtak egy nagyot, mielőtt az utolsó aznapi célpont, a Tara Nemzeti Park felé indultak. Valahol errefelé, már szerb oldalon, egy benzinkúton élték át az igazi „balkáni benzinkúti élményt”: a mosdó egy panorámás piszoárból és egy guggolós pottyantósból állt — annyira emlékezetes látvány volt, hogy le is fotózták. Az idő azonban sürgetett, így a parkon csak átrohantak — Maci medvét remélt látni, de csak egy kígyó került eléjük. Robi, aki irtózott a hüllőktől, egy darabig ezzel viccelődött a fülesben, felidézve, hogy előző este Mostarban egy megsimogatható kígyó mellett úgy sétált el, hogy észre sem vette.

Višegrad és a hídja – Visegrádtól 650 km-re A park szépségét siettükben csak felületesen élvezhették, ám pont naplementekor értek a Drina folyóhoz és a gáthoz, ahol egy sziklás kilátóból gyönyörködhettek a látványban. Itt hosszabban időztek — megérte, a kép, ami eléjük tárult, az út egyik legszebb pillanata volt. Tara Nemzeti Park, naplemente a gátnál – a pillanat, ahol mindenki megpihent Sötétben indultak tovább Bajina Bašta felé, a Zepter hotelhez. A navigáció nem vitte pontosan a célhoz, így Maci bement a recepcióra megkérdezni, hol állhatnak meg a motorokkal — már közel járt az idő tízhez. Szerencsére a hátsó utcák felől megtalálták az őrzött motoros parkolót.

A hotel kívülről és a fogadótérben is szépnek tűnt, a klíma teljes gőzzel járt — de a szobák csalódást okoztak: lelakott folyosók, szűkös terek, két egymásra pakolt matrac ágy gyanánt, ami a földig süllyedt, ha ráültek. A nem működő klímákat végül a személyzet megjavította, miután szóltak. Gyors tusolás után újra elindultak vacsorázni, a Google és a helyiek ajánlása alapján. A hotel étterme addigra már nem szolgált ki, de utólag nem is bánták — máshol jó helyi sörök és borok mellett gyümölcstálat, pizzát és néhány helyi fogást is kóstoltak. A főtéren még pezsgett az élet, csinos lányok sétáltak fel-alá a sétányon. Éjfél körül tértek vissza a szállásra, elfáradva, de elégedetten feküdtek le aludni.

Vacsora utáni adrenalin hajszolás – mert napközben motoron nem volt elég A második nap megtanította őket arra, hogy a térkép csak egy ajánlat. Az offroad, az elesés, a zárt étterem és a folyamatos újratervezés ellenére este mégis elégedetten ültek le vacsorázni. Ekkor kezdték igazán megérteni, hogy a legjobb emlékek általában azokból a helyzetekből születnek, amiket indulás előtt senki sem tervez.

3. nap

Bajina Bašta – Durmitor – Piva-tó Bajina Bašta – Durmitor – Piva-tó A Zepter hotel éjszakája nem volt leányálom, de azért mindenki ki tudta pihenni magát. Maci korán kelt — elhatározta, hogy még reggeli előtt kimegy megnézni, lefotózni és levideózni a híres Drina-házat. Mivel az előző esti vacsora nagyon későn volt, reggel még nem is volt éhes, így inkább ezt a csendes órát választotta egy újabb emlék megörökítésére, míg a többiek reggeliztek, kávéztak, pakolásztak a szálláson.

A Drina-ház kora reggel egy speciális nézetből Néhány fotó és videó után még a motorját is lemosta az előző napi offroad porától, majd visszament a többiekért — mindenki készen állt már, csak egyvalaki nem, mint mindig. Segített a többieknek is eljutni a felfedezett motormosóhoz aztán visszament Gáborért is. Majd egy közös tankolás után végre elindultak a Durmitor felé.

Az első nagyobb megállójuk a Zlatar-tónál volt — nem is tervezték, de pont jókor jött egy pihenő. Ez a nap volt a legmelegebb az egész úton, kellett a hűtőkendő, a folyadék, a gyakori megállás. Szerbia ezen a szakaszán már érdekesebbé vált a táj, de tudták, a Durmitor és a Piva úgyis elviszi az idejük javát, így inkább céltudatosan haladtak tovább.

Zlatar-tó, tervezve nem volt, de útba esett és a hőség miatt kellett az extra pihenő Útközben a Tara-kanyon fölötti, éppen felújítás alatt álló hídon is átkeltek — a korlát nélküli szakasz a magasban félelmetes élményt nyújtott. Szerbia-szerte feltűnt nekik, hogy az extrémebb kivitelezői munkákat távol-keleti szakemberek végzik. A Durmitor lábánál Peti és Robi előreszáguldottak, míg a többiek megegyeztek: mindenki ott áll meg, ahol neki szimpatikus. A hegy Macira nem tett különösebb hatást — egyszer végig menni rajta élmény, de többször aligha térne vissza csak emiatt. Míg a többiek lelkesen fotóztak és videóztak, ő alig kattintott néhányat. A hó, amit remélt, május óta elolvadt, csak az erős szél emlékeztetett a hegy zordságára az első megállóponton.

A hágó szűk útján nem siettek, hiszen nézelődni is kellett — errefelé magányos tanyák bújtak meg a hegyoldalban, napelemekkel, birkákkal, tehenekkel, és a csapat sokat beszélgetett arról, milyen élet lehet ott fent, ilyen elszigetelten, mégis békében. Durmitori látkép – 4 motoros a kis dombtetőn Tomi, Laci, Balu és Gábor A második megállóponton, ahol Maci éppen drónozott, egy nagyobb cseh motoros csapat érkezett. A meredek, kővel borított parkolóban két Africa Twin is felborult — mindkettő a csehek saját motorja, az egyik majdnem Gáborék RT-jét is magával rántotta, de az megúszta, míg a csehek motorjai nem. Az oldaldobozok bánták a borulást, letörtek, amit spaniferrel rögzítettek az ülésre és úgy folytatták az útjukat – innentől nekik ez az út nem a kényelemről szólt, hacsak valahol nem oldották meg ők is, ahogy a mi csapatunk is megoldott mindent.

Néhány kíváncsi fiatal alaposan végig nézte a motorokat, egy GS-es tulajdonos pedig elismerően nyilatkozott a Tracer arany-fekete színkombinációjáról — jólesett hallani, hogy néha nem a motor ára számít, hanem a tulajdonos ízlése. A Babina Greda kilátóponthoz érve a tanács az volt, hogy ne az elsőnél álljanak meg, menjenek tovább — de az út hamarosan kaviccsá silányult, így mégis az első kilátónál maradtak, ami éppen az aszfaltos szakasz végén helyezkedett el. Ez volt az útjuk első igazi „wow-pillanata”: a tó, a kanyon, a béke, ami odafent uralkodott, magával ragadta őket. Peti és Maci is megpihentek egy padon, mielőtt visszaindultak volna a szűk, meredek felvezető úton.

A Piva-kanyonhoz érve, majd az alagutakon áthaladva egy idő után szétszakadt a társaság – a kanyon végében lévő, előre megbeszélt vendéglő volt a cél, és csak utána indultak vissza fotózni. Tomi és Maci, valamin eleinte Gábor is lemaradtak a csapattól, hogy alaposabban körülnézzenek, míg a többiek előre húztak — nem sejtve, miért is sietnek ennyire.

Babina Greda kilátópont – néha egy jól elkapott pillanat többet ér, mint maga a látvány, amiben Peti részesült éppen A kanyonon átvezető út lélegzetelállító volt: a rengeteg koromsötét alagút, a lehulló kövek, a sziklafalak közötti vízfolyások mind fokozott figyelmet igényeltek. A fülesben egymást figyelmeztették — vigyázz, kő! Alagút következik! —, majd valaki megjegyezte: „Legközelebb inkább csak akkor szóljatok, ha nincs semmi!” — mert a folyamatos kiáltozás inkább zavaró volt, mint segítő.

Itt veszítette el Gábor a kameráját — az RT-ről esett le a gátnál, ahol tilos megállni, egy helyi bácsi folyamatosan figyelmezteti is az arra járókat. A gát látványa félelmetes volt: egyik oldalon a felduzzasztott víz, a másikon a száznyolcvan méteres szakadék. A kamera darabjait visszaúton megtalálták, a memóriakártyát azonban soha többé.

Piva-kanyon – ezt a látvány tárult Peti elé a fenti képen A határ menti vendéglőben, ahol végül megebédeltek, kedves fogadtatásban részesültek — frissen sütött ételeket kaptak, olyan finom levessel és kenyérrel, amit Maci azóta is emleget. A hústál mindössze nyolc euróba került, a személyzet igazán akkor csodálkozott el, amikor a leves után mindenki külön rendelt magának egy hatalmas hústálat is. Annyira jóllaktak, hogy Peti fél órán át feküdt a padon, mielőtt vissza mert ülni a motorra — Balu eközben leugrott motorral a folyóhoz, hogy megörökítse a raftingosokat, de mire odaért, már nem volt ott senki, így csak a vad, sodró folyót filmezte le.

Visszafelé senkinek nem volt kedve megállni — a gátnál, ahol a kameradarabok hevertek, amúgy sem lehetett volna. Gábor motorja megsínylette az előző napi offroad utat is: a topcase rögzítőfülei több helyen eltörtek, feltehetően emiatt eshetett le a kamera is. Nem álltak meg, de Gáborral megbeszélték, hogy még egyszer felmennek a levezető útra fotózni, drónozni, míg a többiek átveszik a szállást és pihennek. Maci sajnálta, hogy a Pivakanyon egyik legszebb sziklájánál nem álltak meg — de biztos volt benne, hogy egyszer még visszatérnek. A második felmenetelt pedig nem bánta meg, csodálatos kilátás és az út egyik legjobb képei születtek ekkor.

Ebéd a határ menti vendéglőben – talán nem maradnak éhesek! Mire a szállásra értek, a szobák már gazdára találtak — Macinak a tetőtér jutott, ahonnan tökéletes rálátása nyílt a háromszög alakú tetőn keresztül a tóra. Klíma nem volt, de a huzat kellemesen lehűtötte a szobát esténként és reggelente egyaránt. Este még kisétáltak a tóhoz fotózni, ahogy a holdfény megcsillant a víz felszínén. Itt született az útjuk egyik visszatérő tréfája is: megkérdezték Lacit, milyen mély a tó, mert azt állította, látja az alját. Tíz-egynéhány méterre becsülte — az internet szerint száznyolcvan volt. Ettől kezdve minden tónál felmerült a kérdés: Laci, látod az alját? Milyen mély szerinted?

A kemping helyi „főnökasszonya” szintén szemet gyönyörködtető jelenség volt, bár már nem szingli — egy kislány édesanyja. Néhány sör és fröccs után mindenki nyugovóra tért, jó levegőn, csendben — Maci kifejezetten jót pihent. A reggeli egyszerű, de tökéletes volt: omlett, tea vagy kávé, gofri — pont elég a napindításhoz, és sokkal ízletesebb, mint az előző napi svédasztalos kínálat.

Este a Piva-tónál – csend, béke, nyugalom Nem volt teljesen kerek ez a nap sem — de a legkerekebb az összes közül biztosan ez volt. Ez volt az a nap, amikor már senki sem sietett. A hegyek, a Piva-kanyon és az esti csend mellett végre volt idő megérkezni fejben is erre az útra. A Balkán ekkor mutatta meg először azt az arcát, amiért annyit készültek erre a túrára.

4. nap

Piva-tó – Kotor – Albán tengerpart Piva-tó – Kotor – Albán tengerpart A régi mondás szerint az éhes disznó makkal álmodik — hát mikor hét fáradt motoros egy csendes tópart mellett ébred, és csinos lányokat lát elsétálni a reggeliző teraszon, óhatatlanul is beindul a fejekben valami fantáziálás és poén gyártás. Egész úton visszatérő téma volt a fülesben: szőke balra, barna tényleg balra — meg az örök kérdés, amit csak ők hallottak: szia cica, van gazdád? De előző este itt esett meg a Piva hídon, hogy Gábor a 70 éves szőke mamit is lecicázta, amin Maci nagyokat nevetett, mert ő előbb halad el mellettük és már látta, amit Gábor még nem.

Reggeli kilátás a tetőtéri hálószobából – tényleg 180 m mély a tó? Mint minden reggel, most is mindenki hamar útra készen állt. Szerencsére a felújítás, ami a korábbi terveket veszélyeztette, mostanra befejeződött, nem volt lezárás, így nem kellett kapkodniuk. Az első kúton tele tankoltak, majd nekivágtak a napi programnak — azzal a különbséggel, hogy Ostrogot előző este közösen kihúzták a listáról, inkább időben akartak Kotorba érni. Utólag jó döntésnek bizonyult.

Nyugodtan indult a nap, egészen addig, míg Gábor hátsó dobozával nem kezdődtek a gondok — meg kellett állniuk, hogy lekötözzék, még mielőtt ráláttak volna a Kotori-öbölre. Az útpadkán, nem a legszerencsésebb helyen húzódtak félre; Robi kanyarodott majdnem egy autó alá, mert körülnézni felejtett. A hőség ezen a napon is égette őket, de a tenger látványa mintha hűsítő hatással lett volna.

Néhány fotó után folytatták az utat a szerpentin felé, araszolva a forgalmas parti szakaszon — a motorosokra szerencsére mindenhol figyeltek, elengedték őket előre, de hét motorral egyszerre araszolni már önmagában is kihívás volt. Elhaladtak a strandolók és a türkizkék tenger mellett, és egy pillanatra mindannyiukban felmerült: jó lenne itt maradni két napig, csak feküdni, néha bemenni a vízbe, sörözni — talán egyszer, egy másik túrán.

Első pillantás a Kotori-öbölre, 40 fokban nem volt kedvük sokáig gyönyörködni Ahogy a szerpentin aljához értek, a fülesben Balu szólalt meg: „Nektek is fura az aszfalt? Nehéz kormányozni?” Aztán rájött: defektje van. Gyorsan egy árnyékos kis utcába húzódtak, elővették a defektjavító készletet, és nekiálltak keresni a hibát. A gumin nem látszott semmi rendellenesség, felpumpálták — ekkor derült ki, hogy a szelepház öregedett el, és mondta fel a szolgálatot. Peti közben már kereste a legközelebbi gumiszervizt. Mire odaértek, kiderült, hogy ott csak autógumikkal foglalkoznak, de ajánlottak egy közeli motorszervizt. Dél volt már, a szerpentin egy órakor zárt felfelé — az idő nyomás alá helyezte őket, a hőség csak fokozta az izgalmat.

A motorszervizhez érve a kapu nyitva állt, Balu magabiztosan begurult volna — mire kirohantak, hogy oda nem lehet bemenni. Ő magyarul vágott vissza, hogy majd bent megbeszélik, defektjük van — mire meglepő válasz érkezett, ugyancsak magyarul: „Ide akkor sem jöhettek be, majd mi behozzuk a motort.” Kiderült, egy erdélyi származású fiatalember dolgozik a szervizben. A csapat nem először tapasztalta: bárhová is utazik az ember, valahol mindig belebotlik egy magyarba. És itt szerencséjük is volt, ő lett a megmentőjük.

A modern, jól felszerelt szerviz megnyugtatta őket — úgy tűnt, gyorsan megoldódik a probléma, tizenkét óra ötkor és még beleférhettek a szerpentin is. A remény azonban korainak bizonyult: a szervizesek nem akartak rugalmasak lenni, azt javasolták, menjenek inkább Podgoricába, vagy várjanak másnapig. A csapat nem hagyta magát — defekttel nem lehet nyolcvan kilométert vezetni, és úgyis megvolt az ütemtervük, hát felajánlották, hogy ők maguk kiszedik és visszateszik a kereket a tűző napon, csak szelepet adjanak hozzá. A szervizesek belementek, bediktálták a motor típusát, évjáratát, és míg a katalógusban keresgéltek, Balu, Robi és Laci már ki is szedték a kereket. Ekkor újabb akadály jött: „Ehhez a motorhoz nincs szelepünk.” Ekkor elfogyott a türelmük — Tomi és Maci tolmácsoltak — és kérték, hívják ki az erdélyi fiút. Ő öt perc alatt megoldotta, amit a többiek másfél órásnak jósoltak. A szerviz tulajdonosa nem hitt a szemének, amikor húsz perccel később már fizetni álltak sorban. Tomi is bevásárolt, az elkopott kesztyűje helyett vett egy újat.

Az egész esemény alatt Gábor egyre rosszabbul viselte a helyzetet — legyűrte a meleg vagy a feszültség, csak leült a motor mellé az aszfaltra, és letargiába süppedt, míg a többiek szereltek. Houston baj van! – de nem náluk, ők megoldják és mennek tovább De elkészült a motor, indulhattak, még időben voltak. A szerpentin útján két megállóhelyük is akadt, szerencsére egyik sem maradt ki. Fotók, videók, még egy felszálló repülőgépet is megörökítettek, mielőtt továbbindultak a Lovćen felé.

A szerpentin egyébként váltakozó irányú forgalmat enged: 13 óráig felfelé, 13-14 óra között zárva, 14 óra utána lefelé lehet csak haladni rajta. Ez persze nem garancia semmire — előfordul, hogy valaki szembejön akkor is, amikor egyáltalán nem kellene, úgyhogy kanyarban sosem árt számítani erre. Kilátás a Kotori szerpentinről – azért ezt fájó lett volna kihagyni A nemzeti park bejáratánál váratlanul fizetőkapu fogadta őket — háromezer euróra korántsem, csupán három euróra fejenként. Laci ismét jól nyomta a magyart, mondván, majd ő fizet — csak épp bankkártyája nem volt nála, így végül Balu fizette be az egész csapatot.

Egy dolgot érdemes itt megjegyezni, ami az egész úton így működött: sosem külön fizettek. Ha valaki állt a kasszához — legyen szó belépőről, étkezésről vagy bármi másról —, azt utólag mindig szétosztották hét egyenlő részre, és rendezték egymás között. Csak a tankolásnál fizetett mindenki külön a saját fogyasztása után. A hegytetőn álló vendéglő szép helyen feküdt, de a kaja gyenge volt, az árak viszont a legmagasabbak az egész úton — nyilván a panorámát fizettették meg velük. Maci utólag sem ajánlaná senkinek, hogy ott egyen. A lassú kiszolgálás miatt a mauzóleumba már nem jutottak be, pedig az internetes ajánlások szerint megérte volna bemenni — ez is felkerült a „legközelebb mindenképp” listára —, miközben az égen már gyülekeztek a fenyegető felhők.

A kihagyást most nem bánták meg, utólag megnézve a 400 lépcső, ami rájuk várt volna nem okozott volna felhőtlen örömöt. Az étterem előtti utolsó hajtűkanyar rendkívül rossz állapotú volt — ezt már felfelé menet megállapították, nemcsak visszaúton derült ki. Ez olyan infó, amit érdemes megosztani más motorosokkal is, akik majd erre járnak: aki nem figyel oda, könnyen nagyot eshet.

A mauzóleum parkolója – Mennyi lépcső! Hagyjuk meg legközelebbre! Tovább hajtottak a napi célállomás felé, útközben még Sveti Stefan látványát is megörökítették — a kijelölt fotós pontot elárasztották a turistabuszok és a pózoló látogatók, ezért inkább egy közeli étterem parkolójánál álltak meg, ahol a kedves parkolóőr öt percet engedélyezett nekik.

Stevi Stefan – pózolás, szelfizés kötelező A határ előtt még egy gyors tankolás következett — nem is sikerült olyan gyorsra, a hőség itt is megtette a hatását. A kúton két koszovói motoros tréfásan megjegyezte, hogy ebben a hőségben a sofőr fogyaszt többet, mint maga a jármű. Az albán határátkelő látványa megdöbbentette őket: nem maga a hivatalos rész, hanem az azt megelőző, félig szétvert fabódék sokasága és a mindenütt heverő szemét. Alighogy átértek, sötét felhők gyülekeztek fölöttük, dörgött az ég — beöltöztek, és jól tették, mert innentől szinte a szállásukig kitartott az eső, Maci első „esőhozása” ezen az úton. Az albán tájrészlet, amin átvezetett az útjuk, feledhetőnek bizonyult, a távolban látszó Rozafa-vár sem volt olyan látvány, amiért visszatérnének.

Sötétedés közben reménykedtek, hogy gyorsan tudnak majd lepakolni a szálláson, és még beleférhet egy tengeri fürdés is — abban a reményben, hogy inkább fürdeni fognak, mint befürdeni. Ez a terv is meghiúsult — de mielőtt idáig eljutnánk a történetben, még egy fontos részlet: Balu kerékcseréje aznap nem sikerült tökéletesre, valami nem stimmelt rajta, bár a hibát nem sikerült pontosan beazonosítani. Megbeszélték, hogy másnap reggel korán kelve alaposabban megnézik. Eközben az is kiderült, hogy Laci motorkulcsa megrepedt — még nem tört el teljesen, de csak idő kérdése volt.

A szállásra igyekezve az eső miatt kicsit szétszakadt a csapat: Laci, Robi, Gábor és Peti már jóval korábban odaértek, mire Maciék befutottak. Peti izgatottan futott elé, hogy siessen, mert a szálláson nem várták őket. Kisebb pánik támadt — a foglalást ugyan mutatták a telefonon, de kiderült, ez a hotel nincs is fent a foglalási oldalon, ahonnan lefoglalták a szobát. Egy angolul beszélő alkalmazott próbálta magyarázni a helyzetet, körülményesen, sokszor ismételve mondanivalóját. Végül megegyeztek: ha a hotel éttermében vacsoráznak és reggeliznek, kapnak szobát — nem ugyanabban az épületben, ahova eredetileg foglaltak, hanem a mögötte állóban, ami ugyanazt a nevet viselte, csak régebbi kivitelben. Belefáradva az egész napba, elfogadták az ajánlatot — egy éjszakát bárhol ki lehet bírni, csak hadd lássák végre a tengert, hadd vacsorázzanak. Az ár nagyjából megegyezett az eredetileg lefoglalttal. A szoba maga nem volt rossz, de a bútorok rozogák, alig volt elég konnektor négy motoros feltöltendő eszközeinek, a fürdő szűkös, a tisztaság is hagyott kívánnivalót maga után. Törölközőt sem tudtak adni — állítólag egy erős szél mindet elfújta —, a klímák bekapcsolását elemcserével oldották meg, a WC-papírt szinte ki kellett könyörögni. Tipikus balkáni élmény, gondolták, de addigra már megtanulták, hogy ezt is csak megoldani érdemes, nem panaszkodni rajta.

A vacsora feledhető volt, annyira, hogy Maci utólag sem emlékezett pontosan, mit ettek — a reggeli bundáskenyér viszont másnap finomnak bizonyult, ami amúgy is az egyik kedvence volt, és amit az egész Balkánon szinte minden szálláson felszolgáltak. Vacsora közben Tomi és Gábor lementek megnézni a partot, néhány fotót készítettek, majd visszatértek azzal, hogy inkább hagyják — a fürdést reggelre halasztották.

Az albán tengerpart este – a kép csalóka, itt nem jön vissza az, amit átéltek A feledhető vacsora után még vágytak egy fagyira, de csalódtak: amit kínáltak, az jégkrém volt, nem igazi fagylalt, és a csavart fagyis árus sem tűnt szimpatikusnak. Sokat sétáltak a parton, mindkét irányban, végül mégis megkóstolták a csavart fagyit — bár utólag megbánták. Egy török fagyis standnál is vásároltak, ahol a kiszolgálás önmagában is élmény volt — Tomi le is videózta a teátrális mozdulatokat, amikkel a fagylaltos szórakoztatta a vásárlóit.

A parton erős szél fújt, a távolban villámok cikáztak, bár eső már nem esett. A part tele volt üres árusbódékkal, bárokkal, éttermekkel — a személyzet kétségbeesetten nézte, hogy aznap sehol nem lesz forgalom. Sok most épülő, kívülről szépnek tűnő szálloda emelkedett a parton, Maci azon töprengett, kiknek építik mindezt — ha valaki egyszer eljutott már Makarskára vagy a Costa del Solra, aligha vágyna vissza ide.

A nap végül eseményekkel, újra tervezésekkel, megoldásokkal és élményekkel telve zárult — és bár fáradtan hajtották álomra a fejüket, tudták, még hátravan a történet fele. Ha valaki megkérdezné, milyen egy igazi motoros nap, valószínűleg ezt mesélnék el. Defekt, szerelés, idővel versenyfutás, szerpentin, tenger, eső és végül egy albán szállás, ahol minden másképp alakult, mint tervezték. Mégis úgy feküdtek le, hogy ezt a napot sem cserélték volna el semmire.

5. nap

Albán tengerpart – Görögország Albán tengerpart – Görögország Reggeli fürdés – jelentem jó a víz – ja nem, mégsem Balu, mint mindig, most is elsőként ébredt és sétált le a partra. Mikor Maci is odaért, Peti már ott volt, sőt, meglepetésre Gábor is — aki már a vízben állt. Gábor szívélyesen fogadta, hívta, menjen be vele a vízbe. A fiúk tréfás „hőmérője” — ami hideg vízben jelentősen összemegy — most alaposan bizonyított: a víz elérve a megfelelő szintet, egyáltalán nem volt kellemes élmény. Maci mellig gázolt csak be, és pár percnél tovább nem is bírta. Az éjszakai eső után a levegő sem volt meleg, a víz pedig kifejezetten hidegnek bizonyult — furcsa ellentmondás negyven fokos nappali hőségeknél, amik az előző napokban voltak. Az albán tengerpart ezzel véglegesen elvesztette a csapat szimpátiáját.

Míg a többiek még cigarettáztak és beszélgettek, Maci úgy döntött, sétál egyet a homokban — jólesett a friss levegő azok után, hogy egész nap motoros ruhában, sisak alatt izzadnak. A part azonban lehangoló látványt nyújtott: mindenfelé szemét, amit a szél és a víz is szétszórt. A nagyobb hotelek privát strandszakaszain még próbáltak rendet tartani, de a part nagy részén műanyag palackok, olajos flakonok és csomagolóanyagok hevertek szanaszét. Maci sosem tudta megérteni ezt a fajta gondatlanságot — ők maguk motorral utaztak, mégis összegyűjtötték a saját szemetjüket, sehol nem hagytak hátra semmit, miközben Albánia szinte minden megállóhelyén csak a szemetet találták.

A hegyeiről híres Albánia a szeméthegyeitől hírhedt Messzire elsétált, mire hívták a többiek, hogy indulnának felfelé — visszafelé menet aggódva ellenőrizte, megvan-e még a papucsa és pólója, amiket a parton hagyott. Szerencsére minden a helyén volt. A part reggel is kihalt maradt, néhány sétáló és napozó helyi lakos között — újabb nap, amikor errefelé senkinek nem lesz bevétele, gondolta magában.

Mire Maci letusolt és összepakolt, Balu és Laci már javában szerelték a VFR-t — megtalálták a hibát is: a tengely nem volt a helyén, ezért az egyik féknyereg csavarja hozzáért és karcolta a féktárcsát. Sikerült megjavítaniuk, a motor újra útra kész volt. Közben Peti kikérte a reggelijét — megint bundáskenyeret —, de bár elsők között volt az étteremben, olyan sokáig kellett várnia, hogy végül meg sem ette, inkább elindult a kulcsmásoló felé, amit előzőleg kinéztek Lacinak. Két üzenet érkezett tőle onnan: „Ez valami kulcs, atyaúristen, lehet, annyian várnak rá.” — majd, hogy a kulcs chipes rendszerű, a motort is oda kell vinni a másoláshoz. A csapat gyorsan döntött: nem fognak a törött kulccsal odamenni, inkább lemásoltatják azt úgy, ahogy van, a részleteket majd útközben oldják meg. Innentől Laci két kulccsal indított: az egyik a zárban, a törött kulcs chipes darabját pedig mellé kellett tartani, hogy a motor felismerje a jelet. Kicsit macerás volt, de működött.

A VFR kerék és az RT dobozszerelése, míg a CB várja az új kulcsot Még kilenc óra sem volt, és máris ennyi minden történt — bizakodva indultak neki a napnak, remélve, hogy nem lesz több eső, nem lesz újabb probléma, és Albánia többi része jobb arcát mutatja majd. Előző este már lemondtak Ksamilról is, nem akartak csak egy fotóért lekerülni a partra, félve, hogy ott sem lesz szebb a tenger, csak több a dugó és a hőség.

Az útvonal-választásnál a tengerpart helyett Tirana mellett döntöttek. Maci nem bánta meg — hamar bele lehetett rázódni a balkáni forgalmi ritmusba, ami Isztambulból már ismerős volt neki, bár a többiek kezdetben kissé feszengtek tőle. A sűrű városi forgalomban Gábor hangja szólalt meg élesen a Senában, mikor valaki túl közel araszolt hozzá: „Ha ráhajtasz a lábamra, lerúgom a tükrödet!” — a mondat aztán még sokáig visszatérő beszólás maradt a csapatban.

A városon áthaladva jó balkáni élményben volt részük — kár lett volna kihagyni (később, az ételmérgezés után, Gábor és Peti is kénytelenek voltak ugyanezen az útvonalon visszatérni). Ez a nap sem fotós, sem videós nap nem volt igazán — senki nem vette elő a telefonját, csak a motorokra szerelt kamerák örökítettek meg részleteket a tájból. Amin felcsodálkoztak: a jellegzetes albán építkezési stílus, ahol a felső emeleten laknak, míg az alsó szintek csak nyers betonpillérként állnak befejezetlenül; a kastélyszerű esküvői rendezvényközpontok, közvetlen szomszédságukban nyomorúságos putrikkal; a végtelen egyenes utak mentén sorakozó, megszakítás nélküli üzletsorok — kilométereken át csak lámpabolt, aztán bútorbolt, aztán gumiszerviz, aztán élelmiszerbolt —, miközben egyetlen település sem látszott a láthatáron; a rengeteg Mercedes, mintha Albánia felvásárolta volna a világ teljes készletének kilencven százalékát; és a kísérteties kihaltság — rengeteg befejezettnek tűnő ház állt üresen, mintha a család apraja-nagyja külföldre költözött volna, miután a hazaküldött pénzből felépült az otthon.

Mivel a napnak nem volt kijelölt megállóhelye, csak mentek az ismeretlenbe, hőségtől hajtva kúttól kútig araszolva, remélve, hogy a horizonton látszó hegyek felé vezet majd az útjuk. Maci utólag beismerte: ez a napi útvonal nem motorosnak való vidéken vezetett át — az utolsó szakaszt, már a görög határ felé közeledve, leszámítva.

Egy random albán benzinkúton a „varászlatos” kilátást fotózva A nap fő élménye Görögországban várta őket: a szálláson már készenlétben állt a behűtött sör, a kedves tulajdonos hölgy melegen fogadta őket a tiszta, csendes szálláson. Kiderült, hogy nincs étkezési lehetőség a szálláson belül, de a tulajdonos felhívott egy közeli, patakparti éttermet, ahol még fogadták őket, ha sietnek — hétkor zártak. Csak akkor jöttek rá, hogy Görögország más időzónában van, egy órát „vesztettek” a számolásban. Gyorsan beöltöztek — közben eleredt az eső —, és motorral siettek az étterembe. A hangulatos, jól főző hely csalódást nem okozott: a tzatzikitól a desszertig minden finom volt, a többiek sörrel, Maci vörösborral kísérte a vacsorát. Az eső épp csak addig tartott, amíg odaértek, mire végeztek, már elállt.

Vacsora tálalva, söröcske megbontva, telefonon helyzetjelentés leadva Vissza a szálláshoz még világos volt, így Maci egy röpke drónozással zárta a napot, megkeresve a folyó feletti híres hidat is a magasból. A teraszon még beszélgettek, tréfálkoztak — és megbeszélték, hogy reggel kimennek Papingóba megnézni a kőmedencéket és a Vikoskanyont is, mivel az eső és az időeltolódás miatt ez a program aznapról kimaradt. Csak ehhez korán kell kelni, tette hozzá Maci — mire senki nem jelentkezett. Még Balu sem, bár ő aztán reggel meggondolta magát, és felkelt Macival együtt. Ahogy lehűlt a levegő, a többiek fürdeni és aludni tértek.

Albánia ezen a napon jócskán veszített a csapat szemében kialakult renoméjából — bár még nem lehetett tudni, vajon egy másik nap majd megváltoztatja-e ezt a képet, csak reménykedtek benne. Esti parkolás Görögországban – már a vacsora után Az ötödik napra már rutinná vált az alkalmazkodás. Nem bosszankodtak azon, ami kimaradt, inkább örültek annak, amit megkaptak. Lassan megtanulták, hogy ezen a túrán nem a kilométerek számítanak, hanem azok a pillanatok, amelyeket később újra és újra felidéznek.

6. nap

Papingo – Mavrovo – Prizren Papingo – Mavrovo – Prizren Hajnali „séta” a Vikos kanyonnál – a nap éppen átbukik a hegyeken és megvilágítja a csúcsokat A görögországi ébredés különös volt — az előző esti óraveszteséget remélték visszanyerni, de a hajnal még nem világosodott ki eléggé, így Maci és Balu csak fél hét után indulhattak el kettesben Papingóba. Halkan surrantak ki, remélve, hogy senkit nem ébresztenek fel, a levegő hűvös volt, kellemetlenül fáztak is. A navi szerint mindössze tizenkilenc kilométer volt az út, a szűk hajtűkanyarok kiváló reggeli bemelegítésnek bizonyultak — egyetlen szembejövő autóval sem találkoztak egész úton, míg a nap lassan átbukott a hegycsúcsok fölött, lenyűgöző látványt nyújtva.

Papingo szívmelengető, kihalt csendjében volt valami különleges varázs — olyan hely, amire az ember visszavágyik, amikor az élet éppen telibb, mozgalmasabb. A kőmedencéknél Maci rosszabbra számított, de végül nemcsak két gyors fotóra maradtak, hanem időt szakítottak a dróntúrára és a vízparti sétára is. Fürdésre gondolni sem lehetett, se ruhájuk, se kedvük nem volt hozzá a hidegben. Néhány fotó a parkolóban, majd visszaindultak — a cél az volt, hogy nyolcra visszaérjenek reggelizni és készülődni. Nem siettek túlzottan, felfelé menet megjegyeztek egy jó helyet, ahol lefelé jövet megálltak — itt is előkerült a drón, a Vikoskanyon lenyűgöző, bár csak részleges látványát örökítették meg.

Mire visszaértek, a többiek már majdnem útra készen álltak, a reggeli is tálalva várta őket — bundáskenyér itt sem volt, ezzel már két szálláson is lemaradtak róla. Gábor, mint mindig, most is utolsóként végzett, majd — mivel ezen a napon várta őket a legtöbb határátlépés — útnak indultak. Reménykedtek, hogy időben érnek a Nafron hotelhez, mert tudták, ott valami különlegesre számíthatnak. Alighogy átléptek Észak-Macedóniába, jött az első kényszerű megállás: Gábor rosszul lett. Míg ő a rosszulléttel küzdött, a többiek is az aszfalton pihentek a motorjaik mellett — nem volt sietség, csak várakozás. Fél óra várakozás és hányás után könnyebbült meg, bár nem sokáig — a nap folyamán még többször is meg kellett állniuk hasonló okból.

Míg Gábor a rosszulléttel küzdött Maci próbálta gyűjteni számára is a pozitív energiákat Néhány további megálló — táj, Gábor rosszulléte, tankolás — után a Mavrovo-tóhoz értek. Az idő ismét esőre fordult — Rainman megint dolgozott —, beöltöztek, de előtte betértek egy szimpatikus étterembe. Jól tették: nemcsak a finom leves miatt, amit Maci rendelt, hanem azért is, ami ezután történt. A többiek húsételt kértek, de a pincérlányra bízták a döntést, hogy hozzon valami helyi különlegességet — ő pedig egy másik, agyagedényben, fakanállal tálalt levesfélével tért vissza. Volt ám kétségbeesés és röhögés az asztalnál, de végül mindent megettek, a hozzá kapott finom helyi kenyérrel együtt.

A Mavrovo-tó partján – még mit sem sejtve a következő órákról, a „leves húsétel” meglepődését örökítve Jóllakottan indultak tovább Koszovó felé, azzal a tervvel, hogy ha nem esik túl erősen, még megnézik a Korab-hegy környéki Fairy Tale-vízesést is. Egy-két kilométeres, jó minőségű, széles út után azonban élesen jobbra kanyarodott előttük a nyomvonal. Megtorpantak: biztos jó helyen járnak? Az aszfalt egy kilométer múlva végleg elfogyott. Robi ment elől: „Gyertek, itt már jobb!” — majd néhány másodperc múlva kiderült, hogy egyáltalán nem jobb, sőt rosszabb. Megálltak, ellenőrizték a térképet: mind a Google Maps, mind a Waze ugyanazt az utat mutatta — vagy folytatják ezt a negyven-ötven kilométeres szakaszt, vagy négyórás kerülőt tesznek. Gábor rosszulléte miatt a folytatás mellett döntöttek.

Az eső enyhült, de nem állt el teljesen. Az út sárossá, átfolyásossá vált, hatalmas tócsákkal, csúszós kövekkel, a sziklafalról lepotyogó törmelékkel — mindezt tetézte egy szembejövő furgon utánfutóval, mintha az egész úton csak ő közlekedne. Kettészakadva haladtak: Gábor lassan, Tomi és Maci vele tartottak, a többiek előrébb jártak.

Egyszer csak a fülesben Robi hangja hallatszott: baj van, azt mondják, innen nincs tovább. Egy katonai laktanyához értek, fegyveres határőrökkel, akik visszafordulásra szólították fel őket. A csapat angolul beszélő tagjai — Peti, Robi, Tomi és Maci — próbáltak egyeztetni egy jobb nyelvtudású őrrel, míg Laci a maga módján, magyarul is megpróbálkozott. Kiderült: ez nem hivatalos átkelő, továbbmenve illegális határátlépőkké válnának. A következő faluig még negyven kilométer lett volna hátra, úton, ami állítólag még rosszabb, mint amin idáig jöttek — de nem engedték át őket, hiába kérték, hogy Gábor rossz állapotára hivatkozva most az egyszer tegyenek kivételt. A vízeséshez sem jutottak el így, csak a négyórás kerülőt kapták válaszul.

Út a semmibe – itt már a visszafordulás után Visszafordultak — a hegyek között térerő sem volt. Mire kiértek, Gábor állapota tovább romlott, alig bírta tovább folytatni az utat. Peti mellette maradt, míg a többiek szállás után néztek a közelben. Gábor eközben végig szenvedte az utolsó pár kilométert, már lázasan, alig tudva, hol jár. Peti felajánlotta, hogy szobát foglal és orvost hív neki, míg a csapat többi tagja folytatja útját a napi célállomás felé, és majd másnap egyeztetnek a folytatásról. A recepciós segítségével orvost hívtak Gábornak, aki infúziót és valamiféle helyi csodaszert kapott — másnapra teljesen rendbejött. Mielőtt elhagyták a kényszerű megállóhelyet, még slaggal lemosták a sárban úszó motorokat.

Elindultak a Nafron hotel felé, a navigáció egy fizetős, de gyorsabb útvonalra terelte őket. Az első etap egy észak-macedóniai autópálya-szerű szakaszon vezetett át, húszkilométerenként újabb és újabb fizetőkapuval — itt született meg Laci egyik klasszikus aranyköpése is, amikor magyarul biztosította a sorompónál álló alkalmazottat, hogy „majd a kolléga fizet”. Maci bizakodva jósolta, hogy nem esik többet — tévedett, az eső ismét eleredt, hidegre fordult az idő, újra be kellett öltözniük.

Koszovóba érve már sötét volt. Az ingyenes autópálya, a fényárban úszó táblák és a rengeteg benzinkút, étterem szinte Las Vegas-i hangulatot árasztott — furcsa, idegen világ tárult eléjük, amit majd csak másnap, nappali fényben tudtak igazán megismerni. Maci egy idő után előre ment, mert a többiek alig láttak valamit a sötétben és az esőben.

Prizrenhez közeledve a navigációk összezavarodtak — Maci kijelzője hét kilométert, másoké alig négyszázat mutatott a hotelig. Maci navija végül bevitt a városba, ahonnan hét kilométert kellett visszafordulniuk — mindenki fáradtan, éhesen, ezt a felesleges kerülőt már nehezen viselte. A hotelben várták őket, és a sok viszontagságért kárpótlásul kisebb luxusban részesültek — volt medence és wellness részleg is, csak ezen a késői órán már egyik sem volt nyitva, így be kellett érniük a fűtött szobával, a hatalmas fürdővel és a kényelmes ággyal. Az étteremben is megkönyörültek rajtuk: ha öt percen belül ott teremnek, még kapnak vacsorát. Vicces áron — egy hatalmas hamburger és sültkrumpli mindössze négy euróba került. Jóízűen ettek, közben videózták, fotózták a helyet.

A kipakolásnál újabb apró katasztrófa várta őket: Tomi motorjának doboza görög sörben úszott, amit a szállásadó ajándékba adott, de a hosszú út alatt a doboz nem bírta a rázkódást. Teregetés, mosás, hajszárítózás következett — a megmaradt sört a hotel előtt cigarettázó, helyi éjjeliőrnek tűnő két idős férfinak ajándékozták, akik hálásan fogadták, és reggel is ugyanott ücsörögtek, ahol előző este hagyták őket.

A Balkánon mindenütt megengedett a beltéri dohányzás — nem dohányzóként Maci ezt a szokást a legkevésbé kedvelte az egész úton. Este Peti üzent: Gábor jobban van, reggel majd jelentkeznek. Ekkor még nem tudhatták biztosan, hogy másnap sikerül-e egyesülnie a csapatnak — csak reménykedtek benne. Ha Gábor állapota nem javult volna, az egészet újra kellett volna tervezniük, és a többieknek vissza kellett volna fordulniuk segíteni, ahelyett, hogy a terv szerint folytatják az utat.

Megnyugodva tértek nyugovóra ők is. Este a Nafron hotelben – 2őt mindenből! Talán ez volt az út legnehezebb napja. Betegség, bizonytalanság és fáradtság próbára tette a csapatot, mégis mindenki ugyanazt akarta: hogy este újra együtt legyenek. Ekkor vált világossá, hogy egy jó motoros társaság nem attól jó, hogy mindig együtt motorozik, hanem attól, hogy megvárja egymást.

7. nap

Komani-tó – Théth Komani-tó – Théth Az éjszaka fényárban úszó Koszovó látképe aztán reggel teljesen mást mutat A Nafron hotelben ébredtek — Petiről és Gáborról ekkor még nem tudtak semmit. Fáradtak voltak, de a kényelmes szoba jót tett nekik, bár Tomi éjszaka a klímát is bekapcsolta, olyan meleg lett odabent, fűtöttek, miközben kint hűvösebb volt. Nappali fényben már egészen más, kevésbé lenyűgöző képet mutatott a környék, mint amit sötétben elképzeltek.

Még reggeli előtt Maciban felmerült a halk kérdés: vajon ezen a napi útvonalon nem éri-e őket megint meglepetés offroad, mint korábban már kétszer is, és mekkora eséllyel eshet. Nem szeretett volna még egy olyan napot, mint a második vagy a hatodik volt. A reggeli nyolctól indult volna, de negyedórás késéssel érkezett — cserébe bőséges volt, az egyik legfinomabb bundáskenyérrel, és olyan palacsintával, amiért Maci szerint önmagában megérné visszatérni. A medence már üzemelt, csábítóan várta őket, de az idő szorítása miatt, és mert a vize sem volt elég meleg, inkább lemondtak róla.

Reggeli közben érkezett a várva várt üzenet: Gábor jobban van, már mossák a motort, és elindulnak a Komani-tavi találkozóhelyre. A hír mindenkit megkönnyebbített. A csapatnak azonban jóval hosszabb út állt előtte az SH5-ös úton, tudván, hogy sok megállóval, lassabb tempóban haladnak majd. Üzentek Petiéknek: nekik legalább öt óra, szemben az ő négyórás menetidejükkel — de az eredeti útvonalnál maradnak, nem térnek rá a Peti által javasolt rövidítésre.

Indulás előtt még egy utolsó koszovói tankolás következett, ahol Lacinak véletlenül a javára fordult a nyelvi zűrzavar: a kutas benézett valamit rosszul, és húsz euróból nem a jogos egymásfél eurót, hanem tizennyolc-ötvenet adott vissza. Kis öröm volt ez, mielőtt átléptek volna a határon. Peti és Gábor aznapi kalandjai jórészt rejtve maradtak a többiek előtt — csak töredékeket tudtak meg utólag. Ismét áthaladtak Tiranán, ezúttal már rutinosabban, útközben találtak egy autómosót, ahol egy helyi fiatalember öt euróért makulátlanra tisztította a motorjukat. A Komani-tónál nagyjából félórát vártak a többiekre.

Peti arcán látszik az elégedettség – ár érték arányban ez a motormosás verhetetlennek bizonyult A csapat fennmaradó része eközben egy hosszú, festői SH5-ös szakaszon araszolt előre — a fülesben Sena-aranyköpések és jókedv kísérte az utat. Az SH5 gyönyörű és izgalmas volt, szinte minden kanyarban meg lehetett volna állni, csak úgy tudtak nem elcsúszni az időben, hogy mindössze két-három helyen fékeztek le. Az egyik ilyen megállónál született meg az a beszólás is Lacitól, hogy a szembejövő fiatal pár láttukra menekülőre fogta — „Jönnek a nagy f\@szú magyarok, meneküljünk!” Volt egy spanyol terepjárós házaspár is, akikkel felváltva előzgették egymást oda-vissza az úton, majd jóval később, Théthen újra összefutottak velük. A táj folyamatosan váltakozott: zöld, fás szakaszok után kopár hegyoldalak, néhol egy még korábbi tűz nyomán kormos, leégett erdőrészek. Az út keskeny volt, de végig tűrhető, forgalom szinte nulla — a turisták nyilván inkább a tengerpartra tartottak. Egy hétfős, idősebb norvég motoroscsapattal is összefutottak, akik csillagtúráztak — kirepültek, motort béreltek, és napi kétszáz kilométeres szakaszokkal járták a vidéket egy bázisról kiindulva. Amikor elmondták nekik a saját, napi több száz kilométeres útvonalukat, a norvégok alaposan elcsodálkoztak rajta.

Az SH5-ös út első megállója, itt találkoztak a fiatal párral és a norvégokkal is Végre újra egyesült a teljes csapat a Komani-tónál. Nagy volt az öröm, hogy mindenki megvan, épségben. Maga a választott kilátópont nem volt semmi extra, utólag bevallva, ennek Maci nem nézett alaposan utána, mert maga a tó csodás, csak nem ez a része.

Robi fogalmazta meg legpontosabban, amit mindannyian éreztek: az első két albániai nap — a tengerparti csalódás — alaposan lehúzta az ország megítélését, de most, hogy megérkeztek ide, az egész kép meredeken elkezdett felfelé ívelni. Albániába érdemes visszatérni, de csakis a hegyekbe — minden más, legalábbis nekik, felejthető marad.

Reunion és a friss aszfalt – a tó látvány annyira nem is érdekelt senkit Innen már együtt indultak tovább Théth felé. Útközben történt egy ijesztő kis epizód is: Maci nemrég vásárolt egy új, háromméteres karbon teleszkópos rudat a DJI Osmo 360 kamerájához, mert a gyári rúd egy méter húsz centivel túl rövidnek bizonyult — nem látott el fölötte, és kitakarta a lényeget a felvételeken. Az új rúd viszont nem bírta a sebességet, a rezgést, a kanyarokat: az egyik csatlakozási pontnál menet közben eltört. Maci épphogy hátra tudott nyúlni, elkapta, mielőtt elveszett volna, majd összetolta, hogy kibírja a következő megállóig — a törést csak az árnyékáról vette észre. Szerencséjére a kamera és a felvételek is megúszták.

A komani tavi letérő útját éppen akkor aszfaltozták újra, szuper minőségben — itt kicsit kiélvezték a motorokat, feszegették a határaikat. Erről a kis letérőről kiérve Gábor rossz irányba fordult — a „balra-jobbra” megint megzavarta —, Maci megvárta a szerpentin alján, majd a többiek után indultak a kútra. A kúton nem volt semmi, de szemben volt egy Spar, úgyhogy átgurultak oda: gyümölcsöt kívánt mindenki, de a Balkánon az ilyesmi nem boltban kapható, csak úti bódékban, ahol viszont csak poros, szmogos gyümölcs várta őket, amit nem akartak megenni. Egy banánt sem sikerült kapniuk sehol, pedig nagyon megkívánták — Maci szerint ez a balkáni kereskedelem egyik komoly hiányossága, egyben piaci rése. Vettek helyette mást, hiszen nem tudták, mi vár rájuk a szálláson vacsorára — közben viszont üzentek nekik onnan, hogy már készül az étel.

A hágó felfelé vezető útja lenyűgöző volt: szűk kanyarok sokasága, útjukat kecskék, tehenek, birkák, néha lovak keresztezték — sőt, itt bukkantak fel a disznók is, amikre egyáltalán nem számítottak. Nem vaddisznók voltak, hanem szabadon kóborló házi malacok, több településen is feltűntek, és a kietlenebb szakaszokon tyúkok is akadtak az útra tévedve — Balu majdnem elintézett kettőt közülük a vacsorai leveshez. A disznókat mindenki látta, csak éppen Robi nem — utána a következő napokon is veszettül kereste őket, de hiába. Meg kellett tanulniuk a balkáni motorozás ritmusát — előre figyelni, számítani az állatokra, és bízni a fékben, amikor a legváratlanabb pillanatban bukkant fel valami az útra. A figyelmet nemcsak az állatok, hanem a rutintalan turista sofőrök is próbára tették, akik inkább majdnem elgázoltak egy motorost, minthogy elüssenek egy úton fekvő kecskét.

Théthbe felfelé menet még egy nem várt megállót is beiktattak: egy útmenti kávézóban álltak meg, ami a látvány miatt megért egy kitérőt. Nem sejtették még, hogy ennek másnap komoly jelentősége lesz — ebben a kávézóban várakozott majd a többi csapattag másnap, amíg Maci a hegytetőn a kulccsal bajlódott, és a helyiek pontosan azért ismertek rájuk, ismerték fel őket, amikor segítségre volt szükség, mert előző nap már megfordultak ott.

Théthbe érkezve – a kávézónál, ez a látvány hiányzott eddig Macinak A hegyekbe érve még nem ért véget a nap kalandja: a tervezett Grunas-vízeséshez ugyanis nem lehetett motorral felmenni, csak gyalog, úgyhogy a csapat motoros ruhában, bakancsban vágott neki a hegyi ösvénynek. A szállásadó fiú, akitől útbaigazítást kértek, maga még sosem járt fent, azt sem tudta pontosan, mennyit kell gyalogolni — csak annyit tudott mondani, hogy a vize biztosan hideg. A Google térkép csak pár pöttyöt mutatott, így Maci megjegyezte a többieknek, hogy csak egy perc séta az úttól. Aztán a vízesés parkolójából elindulva egy német házaspár igazította el őket: az ő tapasztalatuk szerint félóra az út felfelé, rossz minőségű, ingatag útvonalon. Maci légzsákos mellényben és motoros kabátban indult neki, de hamar levette mindkettőt, és félúton egy sziklán hagyta őket — visszafelé jövet szerencsére még ott voltak, ahol hagyta. A csapat végül tizenkilenc perc alatt tette meg a felfelé utat, bár Tomi és Robi a háromnegyedénél feladták, és visszafordultak. Maci ért fel elsőként — kimelegedve, a vízesés permetében állva, mindössze két fényképező turistával a társaságában. Lefeküdt az első nagy sziklára, eltette a telefont, lehunyta a szemét, és három-négy percig csak feküdt ott, élvezve a pillanatot, mielőtt a többiek felértek volna — ekkor érezte úgy, hogy tényleg megérkezett. Csak ezután vette elő újra a telefont fotózni és videózni. Lefelé Peti és Gábor indultak előbb, Maci valamivel később — és bár ő maga is eltévedt lefelé jövet, mégis előbb ért vissza a motorokhoz, mint ők, mert időközben ők is eltévedtek. Laci és Balu a szálláson maradtak ezalatt, és üzenetváltásba kezdtek a szállásadóval arról, mikor legyen kész a vacsora — előbb hétre beszélték meg, aztán fél nyolcra, végül nyolcra tolódott —, Balu pedig egy online fordítóval tolmácsolt a házigazdának, hogy a pontos időpont átmenjen.

Ételmérgezéses Gáborunk a Grunas-vízesésnél buszkén,de volt is mire, illetve a szikla, amin Maci is megpihent Visszafelé jövet még egy emlékezetes találkozása volt Macinak: szembejött egy fiatal pár, épp a vízesés felé tartva, fotoshooting-ra. A lány nagy műmellekkel, szépen kiöltözve, kisminkelve, ami már folyt le az arcán megkérdezte, hogy innen még mennyi a vízesés. Maci csak ránézett és ennyit mondott: neked még 20 perc. Nem volt őszinte a tekintetük, folytatták útjukat felfelé, sportcipőben, kézben egy tűsarkúval. Ők jóval később indultak, mint a csapat, úgyhogy visszaútjuk már biztosan sötétben zajlott.

A szállásadójuk egy idős házaspár volt, akik maguk főztek rájuk, reggelente ők készítették a reggelit is — az unokájuk segített nekik a vendéglátásban, ő tolmácsolt a csapat és a nagyszülők között, és nála is fizettek végül, csak a vizeséről nem tudott megfelelő tájékoztatást adni korábban. A szálláson gyors leparkolás, levetkőzés, letusolás következett, mire a vacsorát már tálalták is.

A fürdőszobában a mozgásérzékelős lámpa nem akart működni, így telefonos vakuval, félhomályban zajlott a mosakodás. Hideg volt — hidegre senki nem készült, Macinál csak rövidnadrág és póló volt bepakolva, a motoros ruha senkinek sem kívánkozott vissza. Ekkor kaphatta el azt a megfázást is, ami csak napokkal később, otthon jött ki rajta igazán.

Estei fények Théthen – a túra talán második igazi „wow” élménye Maci tudta, hogy ide még vissza kell térniük — a környék még sok felfedezni valót tartogatott, mint a Kék Szem forrás vagy a Visdori-vízesés, amiket most nem volt idejük megnézni. Az SH21- es út is csábított tovább, amiről azt hallották, mostanra végig aszfaltozott, és bizonyára tartogat még meglepetéseket — akárcsak a délebbre fekvő Holta-kanyon, ami szintén a következő út listájára került.

Estére a szálláson már mindenki együtt volt — a nap végén megkönnyebbülve gondoltak vissza a reggeli hírre, hogy Gábor rendbejött, és hogy a nehéz kerülő ellenére a csapat végül épségben, egyben ért célba. A Théth felé vezető út nemcsak a motorokat, hanem mindenkit is próbára tett. Mire felértek, már nem az számított, mennyire volt nehéz odajutni, hanem az, hogy együtt sikerült. Az ilyen napok után érti meg az ember, miért beszélnek a motorosok élményekről, és nem útvonalakról.

8. nap

Théth – SH20 – Zlatibor Théth – SH20 – Zlatibor Ezen a napon, már a reggeli órákban tudatosult bennük igazán: hazafelé tartanak. Nemcsak irányban, hanem valóságosan is — bár akkor még sejtelmük sem volt róla, mi mindent tartogat még ez a nap számukra, és hogy ez lesz az egész út talán legemlékezetesebb napja. Reggel Théthen, indulás előtt – igazán szép színes, ahogy azt egy reggelinek illik Az ébredés tökéletesnek indult: szuper panoráma, ragyogó idő, a reggeli már tálalva várta őket — tipikus falusi kínálat: forrásvíz, tea – végre, a többiek bánatára kávé nélkül, kecskesajt, házi vaj, lekvárok, felvágott helyett bőséges zöldség és házi kenyér. Tökéletesen illett a hely szelleméhez. Fizetés a fiatal gazdafiúnak — búcsúzóul Maci mesélte el neki részletesen, merre és hogyan érdemes felmenni a Grunas-vízeséshez, hogy legközelebb, ha más vendégek kérdezik, ő is tudjon nekik hasznos infókat adni, és senki ne járjon úgy, mint ők.

Maci eredetileg korábban akart indulni, hogy visszamenjen egy kilátóhoz fotózni, de mire eldöntötte volna, a többiek már útra készen álltak, így inkább lemondott róla. Hűvös volt a reggel — csak Maci cserélgette a kabátját, mert még az indulás előtt vissza akart menni a másik irányba, a többiek nem vették fel és le újra a motoros ruhájukat. Mindkét apró döntésnek, a kihagyott kilátónak és a kabátcserének, hamarosan jelentősége lesz.

Megbeszélték: a hegytetőn, a keresztnél lesz az első megállás, Maci hátul haladt. Mikor leparkoltak, fotóztak, videóztak, a többiek elindultak — csak Maci maradt még a sisakkal, kesztyűvel bajlódva. Amikor indítani próbálta a motort, semmi nem történt. Talán a másik kabát miatt nem érzékeli a kulcsot a doboz — de a doboz sem nyílt ki. A motor nem reagált semmire. A többiek eközben már messze jártak, a Sena headseten küldött segélykiáltásokat nem hallották. Szerencsére a telefon nála volt, próbálta hívni őket, de nem vették fel, üzenetére sem érkezett válasz. Várt, közben a kulcsot kereste — reménykedve, hogy a következő megállónál majd észreveszik a hiányát. Nem így történt – mert mint utólag kiderült nem álltak meg a megbeszélt helyeken.

Fotó a hegytetőn, Maci áll hátul, ez volt az egyik veszte Ahogy visszapörgette az eseményeket, lassan összeállt a kép: a kilátóhoz akart menni, letette a nyári kabátot, a kulcsot — szokásától eltérően — a nadrágzsebébe rakta, felvette az átmeneti kabátot, aztán meggondolta magát, hogy mégsem megy, levette a kabátot, majd indulás előtt újra felvette — és a kulcsot elfelejtette visszatenni a megszokott helyére. Ott maradt a nadrágzsebben, míg valahol az úton ki nem esett.

Nagy reménnyel hívta a szállást, hátha a parkolóban hagyta — nem érte el őket. Elhatározta, hogy biztonságos helyre tolja a motort, és gyalog indul lefelé, alaposan fürkészve az út szélét, bízva a szerencséjében. Közben elérte Tomit telefonon — kiderült, hogy Balu és Peti összezördültek, mert Balu Sena headsete recsegett, torzított, és Peti szólt is emiatt, mire Balu feldühödve, megállás nélkül száguldott le a hegyről, a többiek pedig zavarodottan próbálták követni, nem értve, mi történt, mert időközben ő is kikapcsolta a kommunikációt. Senki nem állt meg útközben — bár lett volna rá idejük, hiszen Maci a hegytetőn rekedt.

Hat kilométerre volt a szállástól a hegy tetején, de szerencsére az út lefelé vezetett — sétált, fokozatosan melegedett bele a gyaloglásba, közben néhány arra motorozó vagy autós megkérdezte, segíthet-e. Egyikük sem találta meg a kulcsot és hozta vissza. Közben elérte a szállást is, ott sem találták a parkolóban. Elérte végre Tomit, aki szólt a többieknek — akkor már mind együtt ültek a tegnapi kávézóban, teljes nyugalomban kávézgatva, mit sem sejtve a drámáról. Balu azonnal, gondolkodás nélkül visszafordult, elindult felfelé — rá mindig lehetett számítani, még ha másra nem is mindig. A többiek állítólag nem akartak megmozdulni. Maci eközben tovább sétált lefelé, keresőkutya módjára fürkészve az utat — a kulcsnak nyoma sem volt. Tomi újra hívta, kérdezve, menjenek-e mindannyian, de felesleges lett volna. Aztán Peti is jelezte, hogy visszafordul — ez a döntés még fontos szerepet kap majd a nap hátralévő részében. Laci is hívta, hogy a kávézóban segítenek trélert szervezni, ha kell, de Maci még várt ezzel.

Mindeközben lent a kávézónál zajlott az igazi balkáni élet Mire Balu felért hozzá, ő már körülbelül négy kilométert lesétált — mondta neki, guruljon tovább a motorral, hátha megtalálja a kulcsot. Pár perc múlva Balu vissza is tért, azzal a tipikus jó hír-rossz hír kombóval: a kulcs megvan, de egy autó áthajtott rajta. Felpattant Balu mögé, hogy az felvigye a hegyre — sisak nélkül, ami önmagában sem volt egyszerű döntés, hiszen Balu korábban sosem vitt még utast, ő maga pedig sosem ült még utasként motoron. Az út nem könnyű szakaszain rossz utasként minden kanyarban azt csinálta, amit egy vezetőnek kellett volna — megnehezítve ezzel társa dolgát —, de végül feljutottak, pont akkor, amikor Peti is megérkezett a hegytetőre.

Jó hír – rossz hír, egy kép a kulcsról, nem a tájról A motor azonban nem indult. Szétszedték a törött kulcsot, próbálgatták minden elképzelhető módon — hiába. Tomi közben videókat küldött arról, hogyan lehet a motort kulcs nélkül indítani, de ehhez egy kódra volt szükség. Maci emlékezett rá, hogy annak idején lefotózta és elmentette a kódot, de a telefonján sehol nem találták — egyre feszültebbek lettek, próbálták megőrizni a nyugalmukat. Maci felhívta a húgát, aki délelőtt tizenegy körül még aludt, és nem vállalta, hogy bemegy a céghez megkeresni a kódot. Maci letette a telefont, és más megoldás után nézett: felhívta az édesapját, aki éppen a Balatonnál motorozott, majd az üzletük eladóját is, elmagyarázva neki pontosan, mit és hol keressen. Húsz perccel később mindkét oldalról egyszerre érkezett a megoldás — a törölt fájlok között bukkantak rá a telefonon is a kódra.

Megkönnyebbültek, hogy legalább ez megvan — most már csak be kellett indítani a motort. Elolvasták a Google leírását, végig néztek a videókat, próbálkoztak — semmi nem sikerült. Közben a felesége is hívta, aggódva, mert a helyzetmegosztás alapján látta, hogy nem haladnak. Próbált ő is segíteni, a fiuk további ötleteket küldött, a felesége pedig az apósát is felhívta, hogy induljon el trélerrel. Laci eközben a kávézóban intézte ugyanezt, remélhetőleg érthetően – magyarul. Maci végül mindenkit leállított — még nem adták fel. Tomi közben egy barátját is felhívta, akinek szombathelyi Yamaha-kereskedése van, hátha ő tud segíteni.

Lassan lenyugodtak, és rájöttek, hogy a rendszer működik, csak valamiért nem akar elindulni — a motor teljesen letiltotta magát. Az internet szerint vagy harminc percet kell várni, vagy le kell szedni az akkumulátor sarut. Az idő szorítása miatt az utóbbi mellett döntöttek, és többször is megismételték a folyamatot, mire rájöttek a helyes ritmusra — hogyan kell beadni a vészindító kódot, milyen ütemben fordítani a kulcsot. Végül beindult a motor. Az egész folyamat, a hiba észlelésétől a megoldásig, három és fél órát vett igénybe — a hegytetőn, ahol addigra a napsütés ellenére is hideg szél fújt, és senki nem törődött már a lenyűgöző kilátással.

Ahogy azt a csapat annyiszor mondta egymásnak indulás előtt: ez is egy sztori lett — csak épp a legdrágábban megvásárolt közülük. Itt már felsem merült újra a szív vagy az észszerűbb útvonalonak kérdése, innentől minden borult. Jelezték a többieknek, hogy megvannak, indulnak — akik közben elmesélték, hogy egész idő alatt nem fotóztak semmit, így Maci egy videót indított a 360 fokos kamerán, bár megállásra már nem volt idejük.

A kávézóhoz leérve a többiek sorfalat álltak, kiabálva, hogy ne állítsa le a motort — Maci mégis, rutinból, egy pillanat alatt leállította. Szerencsére Peti addigra megtanulta az indítás fortélyát, és sikerült is egyből újraindítania. Innentől kezdve fokozott figyelemmel kerülték a leállítást, amennyire csak lehetett. Együtt a kávézónál újra, a véletlen motor leállítás után a rossz kulcsot csoportosan szakértve Messze volt még a hazaút, szervizt kerestek. Albániában nem találtak a közelben senkit, aki tudott volna segíteni — a telefonhívásoknál nem értették, amit mondtak, a WhatsAppüzenetekre nem érkezett válasz. A legközelebbi Yamaha-kereskedés Podgoricában volt, ami fél kettőkor már zárt. Végül érkezett egy válasz: indítsák a motort vészindítással, azzal haza tudnak jutni, ez a módszer akárhányszor megismételhető. Kulcsot azonban csak rendelésre tudtak volna adni, ez tehát nem oldotta meg a probléma gyökerét. A kávézóban ülő helyi fiatalok is bekapcsolódtak a keresésbe, végig hívták minden általuk ismert szerelőt — mindenki ugyanazokat a kapcsolatokat ajánlotta, akiket ők maguk is megtaláltak. Maci hálásan gondolt vissza a Moto Servis Besa csapatára, akik mindent megtettek a segítségért, még ha végül a kulcs nélkül kellett is hazaérniük.

A késés miatt újra kellett tervezniük a napot — az SH20-as utat semmiképp nem akarták kihagyni, úgy döntöttek, addig mennek, ameddig tudnak, és ott keresnek majd szállást, ahol megállnak. Az aznapra foglalt szállást lemondták, a felesége otthonról intézte az ügyet, a szállásadó megértő volt, utólag nem számolt fel díjat. Onnantól kezdve, ha tankolniuk kellett, muszáj volt leállítani a motort, minden más esetben igyekeztek elkerülni — macerás volt az újraindítás, de nem lehetetlen.

Felkapaszkodtak a következő hágóra — Maci jó előre tudta, mi vár rájuk, hiszen sok videót nézett már erről a szakaszról, vétek lett volna kihagyni. A forgalom itt is szinte nulla volt, az út széles, jó minőségű, a táj lenyűgöző, a kanyarok tökéletesek — igazi motoros paradicsom. Az SH20 panorámateraszánál, egy apró parkolóban kötelező volt megállni. Maci nem akarta leállítani a motort, de az hosszabb járás után magától is leáll — így itt jött el a pillanat, hogy végre ő is megtanulja az újraindítás fortélyát. Peti segített neki, és meg is mutatta a technikát — mostanra teljesen elsajátította. A drónozás itt is kihagyhatatlan volt. Egy büfékocsi tulajdonosa, ahogy megtudta, hogy magyarok érkeztek, azonnal feltette Majkát a hangszórókra. Itt feltankoltak, vizet, jégkrémet, albán matricát vásároltak a motorra, és megkóstolták a helyi hot-dog-ot, amit Maci kifejezetten ajánlott mindenkinek, aki arra jár — a ćevapčićit annál kevésbé.

Itt esett meg az a ritka pillanat is, amikor Balu megelőzte Petit — aki köztudottan verhetetlen volt, bárhol és bármikor túljárt mindenkin. Ezúttal azonban Balu egyszerűen élvezni akarta a kanyarokat, a tájat, amit korábban csak felülről látott, és rákapcsolt. Peti csak ezen a szakaszon maradt le — mindenhol máshol őt nem tudta megelőzni senki.

Az SH20 panorámaterasza – Tomi és Laci is meglátták mi vár rájuk hamarosan Az SH20 lett Tomi igazi vizsgája — Balu, aki eddig segített neki, és vállalta a vizsgabiztos szerepét elfelejtette átvenni a mentor szerepét, inkább motorozott most, így Gábor lépett a helyébe, hol Tomi mögött, hol előtte haladva, figyelve, mit csinál. Tomi az út alatt sokat fejlődött, egyre inkább elhagyta a kezdetleges stílust, kimozgott a kanyarokban, figyelt az ívekre. Sikeresen letette a vizsgát, máskor is a csapattal tarthat.

A hegytetőn átélt dráma után, útközben aztán valahogy előkerült egy régi tréfájuk felújított változata. Eddig úgy hívták magukat egymás közt, hogy „heten, mint a gonoszok” — de valaki felvetette, hogy ez így pontatlan, hiszen semmi gonoszság nincs bennük, inkább hét törpére hasonlítanak, ki-ki a maga módján. Onnantól nem lehetett megállítani az ötletelést.

Tominak nem is kellett gondolkodnia: ő azonnal rávágta, hogy ő Hami — igaz, csak később szólt valaki, hogy Hami tulajdonképpen egy másik mese, nem a hét törpéből való, de a névre már nem lehetett rácáfolni, Tomi megmaradt Haminak. Laci lett Morgó — senki nem is vitatta. Maci kapta a Tudor nevet, hiszen ő szervezte az egészet kilenc hónapon át. Robi a Szende, Balu a Szundi címet érdemelte ki — utóbbi különösebb magyarázat nélkül is érthető volt mindenki számára, aki már aludt egy szobában vele.

Gáboron és Petin viszont fennakadt a névsorolás. Volt, aki Gábort Hapcinak nevezte volna — hiszen pár nappal korábban ő volt az, aki tényleg betegre ette magát —, de ez a javaslat is csak félig-meddig ragadt rá. Petire a Vidor név hangzott el, a mindig bátor, előreszáguldó stílusa miatt, de ebben sem született egyetértés. A Kuka szerepe magától megoldódott: aki nyolcadikként jelentkezett volna az útra kaphatta volna, de végül nem jött senki — így Kuka üresen maradt, egy sosem betöltött hely.

Aztán jött a kérdés, amire senki nem tudott válaszolni: jó, de akkor ki Hófehérke? Nevettek rajta, dobálóztak pár ötlettel, de válasz nem született — és valahogy úgy is maradt, megválaszolatlanul, mint egy nyitva hagyott ajtó, amin még jó visszanézni néha. Egy vízesésnél terveztek volna még megállni, de az útról nem látszott sehonnan, így tovább folytatták útjukat a határ felé. A határnál egy kis hegyi folyó mély hasadékot vájt a sziklába, fürdőzők és egy fahíd fogadta őket — utóbbin átkelve Maci videóra is vette a pillanatot. Bár nagyon csábító lett volna megmártózni a vízben, az idő szorítása miatt erre már nem maradt energiájuk.

Az SH20 vége felé, a fahíd előtt a hasadéknál Átkeltek Montenegróba, majd újabb határon Szerbiába, ahol egy kúton megálltak megtervezni a folytatást — Zlatibor mellett döntöttek, hogy még aznap elérhető, ugyanakkor a hazaútnak is kedvez. A navigáció eleinte 21:30-as érkezést jósolt, amit végül 20:45-re sikerült lefaragniuk. Robi közben szorgalmasan videózott mindent, amit csak lehetett, a csapat élvezte az utolsó szakaszok lendületét, figyeltek egymásra, felváltva vezetve a sort.

Az út ezen szakasza, csakúgy, mint Szerbia déli része, olyan tájakon vezetett át, amikhez sokkal több idő kellett volna — a montenegrói–szerb határ menti kanyon naplementében szinte meseszerű látványt nyújtott. Aztán Szerbiában, ugyanazon a szakaszon, amin odafelé is áthaladtak, Peti jelezte, hogy baj van — a motorja többször is leállt. Megálltak, nem találtak semmi rendellenességet, a motor újraindult, nem állt le többet, így folytatták az utat, Peti elől haladt. Innentől nem is látták őt egészen a szállásig — miközben ők maguk is meghúzták a motorok bajuszát a naplementében, hidegben, fáradtan.

A szálloda szép volt, mélygarázsos parkolóval — a szobák azonban szűkösnek bizonyultak, végül egy harmadik szobát is ki kellett venniük, hogy mindenki kényelmesen megpihenhessen. Az étterem füstös volt, ami a legjobban zavarta őket — a beltéri dohányzás megengedett volt itt is —, az étel sem volt kiemelkedő, bár nem is drága. A sütemények annyira rossznak bizonyultak, hogy ritka módon egy desszert meg is maradt az asztalon. Egy kis sörözés, borozgatás, beszélgetés után mindenki nyugovóra tért — Balu, aki mindig elsőként szokott lefeküdni, ezúttal is ő zárta be az estét, és most mindenki vele tartott.

Hat nap furcsa balesetei, defektjei, betegségei és most a kulcsdráma után ez volt az első este, amikor senkinek nem volt önálló sztorija a napból — csak egy közösé, amit már együtt éltek át a hegytetőn. Holnap már csak a hazaút van hátra. A nyolcadik napon meghozták azt a döntést, amit még hónapokkal korábban csak elméletben beszéltek át. A szív útját most elengedték, mert az ész ezt diktálta. Akkor talán csalódásnak tűnt, utólag viszont tudják: ettől értek haza mindannyian, és a Rugova-kanyon megmaradt egy következő kaland ígéretének.

9. nap

Zlatibor – haza Zlatibor – haza Robi ébredés után – talán itt tudatosult benne, hogy ma hazaérkezik, vége a túrának A reggeli ébredés szokatlan nehézséggel járt Maci számára — máskor mindig kipattant az ágyból, most alig bírt felkelni, érezte, hogy valami nincs rendben. Az adrenalin, a lendület, ami az egész utat átlengte, mostanra elpárolgott, helyette a tudat lépett a helyébe: ez az utolsó nap, hazafelé tartanak. A reggeli már héttől elérhető volt, amit kihasználtak — bundáskenyér, és végre egy „rohadt” banán is várta őket, mint a kilenc nap szimbolikus záróakkordja.

A szállodából még mindenki együtt indult el. Az első, nem messzi benzinkútnál Peti és Robi nem jöttek be tankolni — elköszöntek a fülesben, és onnantól saját útjukon, Szeged felé folytatták a hazafelé vezető utat; arról, mi történt velük hazáig, csak néhány, a hazaérkezésüket jelző fotóból értesültek. Balu ekkor még velük volt, sőt a tankolás után is egy darabig együtt haladtak — mígnem egy kisebb város szélén valahol „elveszett”: benézett egy elágazást, és teljesen más útvonalon folytatta útját, mint a többiek. Rögtön hívták telefonon, de ő azt mondta, menjenek csak tovább, majd valahol úgyis találkoznak — és így is lett: úgy másfél óra múlva jelentkezett be a fülesbe egy felüljárónál, „Na, sziasztok” felkiáltással.

Kiderült, teljesen más úton haladt, mégis ugyanabban a pillanatban ért a kereszteződéshez, mint a többiek, és onnantól újra csatlakozott a csapathoz. Hazafelé – már a „megtépázott” csapat(ok), Balu pedig valahol úttalan utakon egyedül Zlatibortól kezdve már csak a „muszáj” kategória volt hátra — olyan szakasz, amit Maci egyetlen motorosnak sem kívánna, hiszen semmi nem tette emlékezetessé, csak a hazatérés célja hajtotta őket előre.

A kilenc nap alatt korábban egyetlen alkalommal sem volt komolyabb ellenőrzésük, most a magyar határon megállították őket — kipakoltatták az összes motort, mindent alaposan átnéztek. Maci a kulcsprobléma miatt nem merte leállítani a motorját, amiért a határőrök egy pillanatra megneheztek rá, de aztán megértették a helyzetet. Az egyik határőr közben furcsállotta a motor hangját: megkérdezte, miért szól így, ha egyszer elektromos. Maci mondta neki, hogy nem elektromos. Mire a határőr rávágta, hogy de hiszen nincs kipufogója — mire Maci csak annyit felelt: van, csak a motor alatt van.

A Bácsalmásig tartó szakaszt még együtt tették meg, ott újra tankoltak, remélve, hogy onnantól már egy lélegzetre hazáig bírják a motorok. Ez azonban nem sikerült — egy kúton még megálltak később is, üdítőre, csokira, mielőtt továbbindultak volna. Gábor és Laci ekkor a Balaton déli partja felé vették az irányt, míg Balu egy állítólag gyorsabb utat talált hármuknak — saját magának, Macinak és Tominak. A gyakorlatban azonban nem sikerült előbb hazaérniük — Gábor és Laci szinte a szélvész sebességével repesztettek, olyannyira, hogy egy helyütt még egy mentőautót is felvezettek, a kocsikat féreterelve előle. Egy nyúllal is volt kalandjuk, bár a részletek homályban maradtak. (NEM)Végre otthon — motormosás Toronyban Maciék eközben a Balatont északról megkerülve, a nyolcas úton haladtak, nyugodt tempóban, minden különösebb esemény nélkül. Maci nem érezte jól magát, gyógyszert is be kellett vennie, és sokat kellett megállniuk az orra miatt. Toronyban végül lezajlott a hazaérkezés kis szertartása: néhány fotó a motorokról mosás előtt, majd a motormosás, amihez Tomi is csatlakozott, mielőtt mindannyian hazamentek pihenni.

Ezzel véget ért a kilenc nap — a hosszú, poros, esős, forró, nevettető és néha idegtépő kilenc nap, amiből egy egész életre szóló történet maradt. A hazaút mindig különös. Mindenki hazafelé siet, mindenki tudja, hogy valami véget ér. Kilenc nap alatt több történt velük, mint amennyire induláskor számítottak, és mire begurultak Szombathelyre, Szegedre, Zalaegerszegre már nem ugyanaz a hét ember szállt le a motorokról, akik egy héttel korábban elindultak.

Utóhang – amit hazahoztunk a Balkán-túráról

Mindannyian épségben hazaértek, bár szinte minden motorral akadt valamilyen probléma az út alatt, és Maci is lebetegedett — Gábor ételmérgezéses esete után rá is rájárt egy megfázásszerű tünetegyüttes, lázzal. A hazaérkezés után napokig egy kérdés motoszkált Maci fejében: mi volt az igazi meglepetés ezen az úton? Sok minden meglepte, sok csalódás is érte, de nehéz volt eldönteni, melyik volt a legmeghatározóbb.

Montenegróból gyakorlatilag csak a Piva-kanyont látták — az odáig vezető, az azon belüli és az onnan kivezető út egyaránt tökéletesnek bizonyult, de az ország többi részét kihagyták. A látottak alapján Maci biztos volt benne, hogy egyszer visszatérnek — de csak alapos előkészület után, kifejezetten motoros szemmel bejárva a legjobb szakaszokat.

Albánia csalódást okozott, legalábbis a tengerparti szakasza — igaz, csak egyetlen városban jártak, de ha a többi is ilyen, koszos, balkáni hangulatú, a hideg vízzel együtt, akkor inkább nem térnének oda vissza. Az albán Alpok viszont egészen más élményt nyújtottak — mesésnek bizonyultak, bár kérdés maradt, vajon a hegység többi része is hasonló csodákat rejt-e.

Észak-Macedónián csak átfutottak, a rossz emlékű, sehova nem vezető úttól eltekintve minden rendben volt — de túl kevés tapasztalatot szereztek ahhoz, hogy bármit is eldöntsenek róla. Koszovóban csak sötétben utaztak, a főutak és autóutak mentén a fényárban úszó táj olyan volt, mint egy amerikai nagyváros — nappal viszont egészen más, kevésbé lenyűgöző arcát mutatta. Igazán motoros helyszínen itt nem jártak, kérdéses, érdemes-e visszatérni — bár az árak és a hotel színvonala alapján mindenképp az élen végzett a Balkán többi országa között.

Görögországot is csak érintették, de amennyit Papingóból és a Vikos-kanyonból láttak, az önmagában meseszép volt — újra csak az a kérdés maradt nyitva, vajon a hegység többi része hasonlóan motorosbarát-e. Bosznia semmi különöset nem nyújtott, Mostar rendben volt, de sem előtte, sem utána nem született igazán maradandó élményük. Szerbia Zlatibortól délre bizonyult érdekesnek, ott már hegyek, kanyargós utak, látnivalók vártak rájuk — az útjuk többi szerbiai szakasza kihagyható lett volna.

Ha most kellene megszerveznie egy hasonló utat, Maci bajban lenne — Montenegróból nehéz lenne úgy csillagtúrázni, hogy elég görögországi élmény is beleférjen. Inkább azt tudná elképzelni, hogy ne egy bázisról induljanak minden nap más irányba, hanem néhány országot válasszanak ki célzottan, kevesebbet, de azokat sokkal alaposabban bejárva, több látnivalóval mindegyiken belül.

Sok nyitott kérdés maradt, sok a hiányérzet is, de az országokkal magukkal nem volt baja — tetszett neki a sok újdonság, a „balkáni” hangulat, ami tényleg létező, tapintható jelenség volt. Az utak minősége meglepte: szinte mindenhol jobbak voltak, mint Magyarországon, nemcsak azért, mert kanyarognak a hegyek között, hanem minőségileg is. A nehézséget csak az első és az utolsó nap jelentette, amíg el- és hazajutottak. A csillagtúra-forma, amit sokan próbáltak rájuk tukmálni, sosem valósult meg, és Maci szerint nem is nekik való — legfeljebb két éjszaka egyhelyben, ha a környék valóban megérdemli, de ennél tovább nem. Neki ez a fajta szabadság fontos: „menni, menni, menni, míg csak útra találsz, hagyni, hogy csak vigyen a vágy, élni úgy, hogy semmit se bánj”.

Ennek a Balkánnak még ülepednie kell a fejekben — de Maci biztos volt benne, hogy ha egyszer visszatérnek, elsősorban azokat a helyeket keresik majd fel, ahol még nem jártak, de a most érintett helyszínek közül is szívesen visszamennének néhányra, amelyek igazán megfogták őket.

Néhány mondat, amit érdemes megőrizni — a Sena-fülesekben elhangzott aranyköpések, amik örökre a csapat közös nyelvévé váltak: „Én megtanultam beszélni, te tanulj meg hallani.” „Jönnek a nagy f\@szú magyarok, meneküljünk!” — hangzott el az SH5-ös úton, amikor a csapat alaposan megbámult egy fiatal párt az egyik kilátóponton, akik aztán olyan gyorsan eltűntek, hogy még motorral sem sikerült utolérniük őket a szerpentinen, csak a túloldali hegygerincen látták fel-feltűnni alakjukat.

A sehova nem vezető úton: „Ne gyertek erre, még rosszabb az út. Akkor visszaforduljunk? Ne, most már jobb. Oké, akkor megyünk. Tévedtem, rosszabb, de most már menjünk tovább.” A második napon, amikor a hegytetőn elfogyott az út: „Na, most már van út, gyertek. Tévedtem, ez nem is út, csak valaki idehányta a betont, és hagyta, hadd folyjon le a hegyen — na mindegy, menjünk tovább, már csak tizenhét kilométer a kereszteződés, onnan talán jobb lesz.”

A csapat kifejlesztette a maga titkos jelrendszerét is: ha Maci ment elöl, és a többiek kérdezték, merre menjenek, ő azt mondta, „balra” — miközben valójában jobbra kellett fordulni, és jobbra is fordult. Ettől kezdve a kilenc nap alatt ez lett az irányítási módszerük: „balra” mindig azt jelentette, hogy jobbra kell menni, ha pedig tényleg balra kellett fordulni, azt külön, „tényleg balra”-ként emlegették, hogy senki ne keveredjen össze. Nem kellett többé megerősítés, mindenki értette a kódot — kívülről nézve bizonyára érthetetlen lett volna, de a csapat számára ez is a közös történet része lett.

Minden napnak megvolt a maga apró baleseti közelsége — valakit leszorítottak, valaki rosszul fordult, benézett egy előzést vagy egy kanyart. Szerencsére komolyabb baj sosem történt, de alig volt olyan nap, amikor mindenki „játékban maradt” volna. A megjegyzés ilyenkor mindig ugyanaz volt: na, én is kipontozódtam — vagy ha a többiek mondták róla: na, mára neked is véged, kiszálltál a versenyből.

Mindent meg lehet tervezni, de az első váratlan fordulat után úgyis kiderül, mennyit ér a terv. Szerencséjükre olyanok voltak, mint egy jó GPS: újratervezték az utat, valahányszor kellett, sosem fagytak le, mint egy elavult operációs rendszer. A jó túra végül is nem az, amikor minden a terv szerint alakul — hanem amikor bármi történik, és az egész csapat csak jót nevet rajta.

Kilenc nap – ennyi volt az egész. Kilenc nap, amire hónapokig készültek, és ami egyetlen pillanat alatt ért véget, amikor újra begurultak ugyanarra az udvarra, ahonnan elindultak. Ha valaki csak a számokat nézné, azt látná, hogy több ezer kilométert motoroztak, nyolc országot érintettek, megszámlálhatatlan szerpentint, hágót és határt hagytak maguk mögött.

De ez a könyv valójában nem erről szól. Hanem hét emberről, akik ugyanazzal a céllal indultak el: hogy kiszakadjanak a hétköznapokból. Volt, amikor nevettek. Volt, amikor szereltek. Volt, amikor eltévedtek. Volt, amikor azt hitték, hogy már nem fér bele még egy meglepetés… aztán mégis belefért. És talán éppen ezért marad emlékezetes ez az út.

A legjobb történeteket ugyanis nem lehet megtervezni, csak átélni.

Balázs a. Maci, végszó:

Amikor ezt írtam, újra végigjártam fejben az egész utat. Sok olyan apróság jutott eszembe, amit már majdnem elfelejtettem. Egy félmondat. Egy nevetés. Egy pillantás a visszapillantó tükörbe. Egy megálló, ami akkor jelentéktelennek tűnt, ma pedig már emlék. Talán ezért kellett megszületnie ennek a könyvnek. Hogy egyszer, évek múlva is ugyanúgy fel tudjuk idézni ezt a kilenc napot. És talán egyszer majd újra összegyűlünk. Nem biztos, hogy ugyanazzal a hét motorral. Nem biztos, hogy ugyanazon az útvonalon. Mert soha semmi nem biztos.

De ha így lesz, valaki biztosan leveszi ezt a könyvet a polcról, belelapoz, mosolyog egyet, és csak ennyit mond: – Emlékeztek…?

Galéria – Balkán-motorostúra

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK 👇