Nos, a beszerelés óta eltelt egy kis idő, és nem éppen tétlenül – kereken ezer kilométert tettem meg az immáron Scottoilerrel felszerelt Hondával.
Füllentenék, ha azt mondanám, hogy 100 %-osan elégedett vagyok, de az összkép mindenképpen pozitív – a rendszer működik, nem is akárhogy. Panasz csupán amiatt lehet, hogy nappali fénynél nehezen látható tartályban az olaj mennyisége, igaz, ebben az is közrejátszik, hogy – mint írtam korábban – a kis csészét alaposan elrejtettem a motoron.
A használat közben a beállítások is csiszolódtak, változtak, ugyanis a gyártó hatvan másodperc/csepp mennyiséget ajánl, ami a szeptemberben is kitartó a nyári melegben soknak tűnt, így én 90 másodperc/csepp mellett döntöttem. Ezer kilométer után bátran mondhatom, hogy ez tökéletesen bevált: a lánc hajszálvékony olajfilmes, de a környéke szép tiszta.
Most, hogy reggelente kicsit hűvösebbre fordult az időjárás, az olaj már láthatóan kicsit sűrűbb, így elképzelhető, hogy az őszi túrákon újra kipróbálom a 60 másodperc/csepp beállítást. Mindenesetre a tartályt most újratöltöttem, ahogy mértem, az ezer kilométer alatt úgy harmada fogyott el, vagyis egy szezonban csak 1-2 alkalommal kell vele törődni – igazán praktikus.
A Scottoiler tehát kimondottan jól szolgált, beváltotta a hozzá fűzött reményeket, így a továbbiakban már csak azt kell figyelnem, miként változik a működése az egyre hűvösebb környezetben, illetve mennyit is megy el a láncszett így, folyamatos kenés mellett. Tartsatok velünk – legközelebb már az őszi és kora téli tapasztalatokkal jelentkezünk!