Jóllehet, szkeptikusan vágtunk bele a tesztbe, de végül bebizonyosodott, hogy a mérnökök mindenre gondoltak, még az olyan túlméretes és erős vasakra is, mint a ZZR1400…
Talán furcsa a szóhasználat, de eseménytelenül telt a Pirelli Diablo Rosso III-mal töltött első háromezer kilométer. Értem ezalatt, hogy sok mindentől tartottam, és lássuk be, nem ok nélkül, ám végül félelmeim végül nem bizonyosodtak be.
Tudja a dolgát
Először is a megszokottnál (sokkal) többször rohangáltam a motor körül a tolómérővel. A laikus külső szemlélő azt hihette, valamelyik kínai motorgyár kémje vagyok, és éppen az új Kawaseki RZZ1400 koppintáshoz gyűjtöm az adatokat a kis kockás füzetembe. Pedig nem, csak az abroncsok mintamélységét vizsgáltam, hiszen még tisztán emlékszem, hogy a gyári kerekek 2800 kilométer után futottak szinte vászonra a gépen – valami hasonlóra számítottam most is.
Tagadhatatlan, hogy az igencsak sportos Diablo messze jobban fogyott, mint az eddig próbált túra- vagy sporttúraabroncsok, de még a pályán eltöltött körök sem tettek „kárt benne” – most bőven túl a háromezredik kilométeren még gyönyörű barázdákat találunk rajta. A számok nyelvén ez annyit tesz, hogy a 190 millis futófelületű hátsón még most is 3,86 mm-t mutat a tolómérő, azaz a nem éppen kíméletes használat dacára várhatóan hat-hétezer kilométer környékén adja fel végleg a harcot.
Magabiztos jellem
Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a 154 Nm-es forgatónyomaték miatt korábban – főként gyengébb tapadású felületen – meg-megforgott a hátsó kerék, amit ezen az „öreg” vason még kipörgésgátló sem felügyel, muszáj hát észnél lenni, ha kanyarból első vagy második fokozatban szeretnél kilőni. Mint arról az előző részben meséltem, ezzel szemben a Rosso III egyszerűen nem hajlandó tapadást veszíteni, a csekélyebb élettartamért cserében olyan tapadást nyújt, amit hiába is várnánk a többkomponensű, jobbára túrázásra megálmodott riválisoktól.
Nem hiába, már 15 éve fejlesztik, csiszolgatják az olasz mérnökök – a Superbike-vb-n szerzett tapasztalatokat is felhasználva – ezt a gyöngyszemet, ami tényleg a kategória egyik ékköve. Főként kanyarban, ledöntött motorral kigyorsítva feltűnő ez, hiszen a Rosso III is többkomponensű, és a hátsónak 80 %-a (!) a puhább keverékből áll, így tényleg csak nagyon extrém esetben tarthatsz attól, hogy a gumi miatt kell elvenned a tüzet.
Jártunk itthon szinte az ország minden szegletében, kicsit a Felvidéken és Hollókő környékén is, nyúztuk az abroncsokat a 4-5 fokos, havas esővel súlyosbított aszfalton Ausztriában, de mindenhol kiszámíthatóan viselkedett, csukott szemmel bízhattam benne. Amiben többet tudott az elmúlt években próbált vetélytársakhoz mérten, az természetesen az extrém terhelhetőség: míg túrásabb riválisai a forró versenypálya aszfaltján 10-15 perc után rendre feladják a küzdelmet, és enyhén megolvadt felülettel jelzik, hogy elég a mókából, de a Pirelli ilyenkor brillírozik csak igazán.
Hogy ezért a futásteljesítménye csak nagyjából fele, mint a túragumiknak? Kérem, aki majmot tart, vegyen banánt is… Ez egy vállalható kompromisszum azoknak, akik nem szeretnék slickgumival kockáztatni a forgalmijukat – no meg a szett abroncs árát kitevő bírságot -, de utcán és pályán is 100 %-os teljesítményt várnak az abroncsuktól. Príma tulajdonságok egyben, méltó hát a Diablo Rosso III a neves ősökre – ma is a szegmens egyik legjobbja, amit nemcsak superbike-okra, hanem az ilyen túlméretes izomgépekre is bátran ajánlunk.