– Hallod, kacifántos egy történet ez! Nem gondoltál még rá, hogy papírra vesd? Hátha segít azon, aki éppen maga alatt van! – szegezte nekem a kérdést jóbarátom a kakucsi parkolóban. Miért is ne? – feleltem. Hát így született az alábbi pár sor…
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi élmény ér majd egyetlen év alatt, beleértve a pokoli mélypontokat és a lélekemelő pillanatokat. Akárhogy is, túl vagyok rajta, és most Hozzád szólok, aki még az út elején jár, és pont olyan kétségbeesett, mint jómagam voltam…
Szeptember 13., kora reggel. Csípős a hajnal, mégis egyesek bátran, farmerben várnak a megbeszélt találkozóhelyen, Hatvan után. Nyolc motor, katonás rendben, meglepő szervezettség – indulhat a túra. Óvatosan végigmérem a többiek ruházatát: „örömmel konstatálom”, hogy teljes mértékig tojtak a Tátrai hidegről szóló kiselőadásomra. Elvégre nyár vége van, 25 fok (itthon) és ide megyünk a szomszédba – mi bajunk lehet? Még dél sincs, mikor Murány várát elhagyjuk, kora délután pedig már a lengyel oldalon faljuk a kilométereket (és az elképesztően finom Goral tálakat), majd ahogy kezd egyre csípősebb lenni az este, a motorokat letéve a szállás hatalmas konyhájában gyűlünk össze némi Tátra Tea és Szepesi Borovicka társaságában. (Előbbiről egyesek azt terjesztik, hogy 70%-os alkoholtartalma ellenére finom. Ne higgyetek nekik … Az egy ipari méreg…)
Fagyos reggel, forró hangulat
Reggel heroikus a küzdelem: a kialvatlan és másnapos társaságot hajnali vadlesre akarom csábítani. Előbb csak páran éledeznek, végül szinte az egész csapat útra kel, és ha vadállatot nem is, de a reggeli ködpárából kibújó hegyet sikerül megcsodálnunk. Kifizetjük a röhejes árú szállást (180 SK ~ 1600 Ft) kicsit bánkódunk is – jövőre itt már eurózóna lesz, úgy hisszük utoljára laktunk ilyen diszkontáron. Jó hangulatban elindulunk haza, de a Csorba tónál – miközben vásárolunk – szinte mindenki vacog. Isti kijelzőjén meglesem a feliratot: 16 fok. Akkor mégis mi ez a cidrizés? Jogos a kérdés… Az előbbi értéket a hengerek közé beeső érzékelő mutatta, míg az apró szenzort kihúzva gyorsan meglátom a helyes számot: Itt kint alig négy fok van, tehát nem éppen ideális motorosidő.
Aki a legdivatosabb nyári kesztyűjét és legvékonyabb farmerját hozta az útra, most kicsit gondolkozik: „Mit is írt ez a jó gyerek, mit kell hozni? Meleg ruhát? Szeptember elején, mi? Azt hittük, viccel…” Kiosztom a dobozban lapuló meleg, téli kesztyűket (instant sikert aratnak) és útnak indulunk. Ruzomberok (Rózsahegy), a megunhatatlan Árva vára, Donovalyban egy fantasztikus Bryndza leves – ennyi fér a délelőttbe.
Baljós jelek
Az 577-esen hatalmasat szerpentinezünk (Peeter még a rögtönzött bukóteret is „leteszteli”) végül egy zárlatos akksitól gátolva, a világítást egyetlen felkötözött elemlámpával helyettesítve, de azért egyben hazaérünk valahol kilenc óra magasságában. Több mint ezer kilométer, 29 ezer forint két főre, sok új barátság, több ezer fénykép. Jó volt, na. De ennek a túrának nem itt lett vége, pontosabban a történet csak ezután kezdődött.
A hazaúton gyakran éreztem, hogy már fizikai fájdalmat jelent a motoron ülni. Minden tagom görcsben, a hidegben mintha fagyást szenvedtem volna. Láttam, hogy a többiek is nyújtóznak, fáradnak, de magamon azért meglepődtem. Napi ezer kilométer sem készített ki eddig, most meg mindenféle nyűgöm van. Néhány nappal később kiderült, mi is állt a háttérben…
Dialízis, vesebetegség? Az meg mi?!
Kórházi szoba, körülöttem orvosok hada. Sajnáljuk… igen mindkét veséje leállt… azonnali dialízis kezelés… ezzel akár 50-60 éves koráig is, de a szívét erősen… esetleg új vesével… donor. Hát ez volt az oka a gyengeségnek: egyik vesém kb. 5-10 %-on működött, a másik meg mintha nem is lett volna. Kreatinin? Köszöni, 130 helyett kis híján 1300, aki csak meglátja, köpenyét megigazítva, homlokát ráncolva néz rám – biztos, hogy jól érzi magát? Mindenesetre gyorsan összeadták mi az, amit ki kell húznom a továbbiakban az életemből: fűszeres ételek, húsfélék, tömény szeszek, napi egy liternél több folyadék, és persze a sportok. Úgymint foci, futás… és persze motorozás.
Igazi mélypont következett, hetekkel később, kezemben egy beültetett műanyag csővel, nyakamban egy húszcentis, kiálló szívószállal, 15 kilót lefogyva ültem a két számmal nagyobb melegítőmben. Körben „életmentő” gépek, amiket akkoriban életelodázó-gépeknek hívtam – padlón voltam, na.
Sötét hónapok jöttek, de márciusban valami hirtelen megváltozott: Európa egyik legjobb szakorvosával hozott össze jó sorsom. Amikor azt mondta: nyugodjon meg, két hét és túl lesz rajta, el sem hittem. Édesapám veséjét alig két óra alatt kaptam meg, és mint egy apró baleset, rá nyolc napra már otthon voltam a kórházból. De nem voltam maradéktalanul boldog: tudtam, még sokáig nem dolgozhatok, motorozásról nem is álmodtam. Erőnlétemet jól mutatta, hogy óránként kb. ötven-száz méter (!) sétát tudtam megtenni… Sík úton. A Kawasakit a sztenderről sem tudtam felállítani. Hurrá, túl vagyok a műtéten, de sokkal rosszabb bőrben, mint valaha – felemás érzés.
Azért vannak a jóbarátok
Mit szóltak mindehhez a Barátok? Semmi különös, éppen csak annyi erőt adtak, hogy az orvosok is meglepődtek a látványos fejlődésen. Pár héttel az operáció után egy ötven méter magas domboldalon lépcsőztem fel meg le az 5-6 kilométer séta után, csak úgy faltam az emeleteket, nem mellesleg a napi 6-8 óra meló mellett.
Motorra még képtelen voltam felszállni (a kormányt amúgy sem értem volna el), de már tudtam, hogy hamarosan újra nyeregbe szállok. Egy emberként lépett mindenki: Rammstein új bowdeneket gyártatott a magasabb és kényelmesebb kormányhoz, Fülöp Gabi fékcsövet tervezett, &Rash műszaki rajzot készített a CNC-snek, LaciCRM jelképes áron szerzett nekem kormánybefogót a megváltozott üléspozícióhoz, tHUNder Misi Hong Kongból vadászott túraplexit, Bituman kényelmesebb lábtartókat vadászott a néha még görcsölő lábaimnak – és tényleg bocs, ha valaki kimaradt a rengeteg segítőből. Ezúton is le a kalappal mindenki előtt! Arról nem beszélve, hogy félig vagy teljesen idegenek tucatjai üzentek és hívtak, jelezvén: velem vannak, szurkolnak. Rekordidőn belül, nagyjából négy hét alatt megszületett a teljesen átfaragott motor, így már csak egy kihívás várt: a lábadozás nehézségei és kórházi kalandjai után, no meg a teljes szezon kihagyását követően nyeregbe pattanni, élére állni a példás rendben sorakozó 8-10 motornak, s elvezetni újra a tíz embert az ezer kilométeres túrára.
The show must go on!
Eltelt egy év, ismét szeptember van, és megint itt állok: csodálom a Tátrát, mint minden alkalommal. Most még szebb, mint korábban, sőt a megpróbáltatások és a gyógyulás után valahogy az egész világ szebbnek tűnik…
Azóta, hogy megszülettek a fenti sorok, újabb nyolc év telt el. Túl vagyok számtalan gyönyörű motorostúrán, jártam Spanyolországtól, Szardínián át, az Arab-félszigetig, megnősültem, s nem mellesleg az akkor, Pécsen beültetett vesével édes kettesben élünk, virulunk, immáron hosszú évek óta. Hálás köszönet mindenkinek, aki segített ebben, és sok-sok erőt, kitartást kívánok azoknak, akik még „csak az út elején járnak”, és félve tekintenek a műtétre, a nehézségekre. Csak annyit üzenek nekik: fel a fejjel! Ha beleveted magad és szívvel-lélekkel gyógyulni akarsz, biztosan sikerülni fog – ahogy nekem is sikerült.