Vétkeztem. Az elmúlt héten, mióta nem találkoztunk, számos alkalommal vétettem a KRESZ igéje ellen. Mégsem kaptam bírságot, ezért most itt vagyok… Gyónni jöttem.
.
Milyen kár, hogy a rendőrt nem köti titoktartás, hiszen így tényleg bátran, szemrebbenés nélkül sorolhatnám a múlt vasárnap óta elkövetett bűneimet, hogy végül feloldozást nyerjek. Így sajnos nem tehetem, ezért álljon itt fikcióként, úgy is, mint egy modern mese, hogy miként járt az egyszeri szegény legény az ő motorjával. Sorolom hát, áldassék.
Vétkeztem, több alkalommal. Számos esetben megszegtem a KRESZ parancsolatát, és indokolatlanul használtam az kürtöt, megfélemlítvén közlekedő testvéreimet. Persze ők is tettek érte, bőven, telefonálás közben, irányjelző nélkül sávot váltva vágtak be elém, de ez még nem mentség a helytelen viselkedésemre. A következő lámpánál szóba is elegyedhettem volna velük, hogy miért nem figyelnek, az bizonyára többet ért volna, mint a piros gomb ideges nyomkodása. Azonban a duda hangja nem szállt a rendőrpalotáig, így nem jött csekk, nincs következmény, ahogy ők sem bűnhődtek.
Később a gyalogátkelőhelyen suhantam át lassítás nélkül. Tehetek én róla, hogy pont a frankó jobbos ív végén van a fránya zebra, amit ráadásul tükörsima aszfalt borít? Ötvennel mentem, többet nem is ad ki a szűk kanyar ezzel a bálnával, de ha kirohant volna mondjuk egy lurkó a fák közül, lehet, hogy az ötven is sok lett volna. Vétkeztem, de a szent traffipax ezt nem látja, mert az ötven az ötven, a relatív gyorshajtást nem érti, érzi a buta eszköz, vagyis nem kapok érte dorgálást. Bár kapnék, és bár kapna a többi hozzám hasonló is.
Nem beszélve arról, mikor a furgonnal az apró Maruti lökhárítója mögött centikkel autóztam… Elháríthatnám a dolgot, hogy miért megy hatvannal – a hetvenes táblánál – a belső sávban, megelőzhetném jobbról, de nem: csak mentem szorosan mögötte, kicsit ki-ki pillantva balra, hátha reagál, de semmi. Közben meg az is lehet, hogy éppen a frászt hoztam szegény idős nénire, akihez hasonlóan én is vétkeztem – neki a jobbra tarts nem mondott semmit, én meg a követési távolságra tettem nagy ívben. Igazán kár, hogy nem kaptunk egy-egy csekket vagy legalább pár erős, dorgáló szót a tányérsapka alól – legközelebb mindketten jobban átgondolnánk a dolgot…
Félve mondom, de bizony volt egy alkalom, hitem ellenére irányjelző nélkül fordultam be a sarkon, majd váltottam is sávot a jobb sáv megszűnése miatt. Nosza, máglyára velem, ennél rosszabb már csak a tilos jelzésen áthajtás lehet. Vártam, lestem a postást, hátha kandikál egy szombathelyi – vagy tudom is én melyik járásból érkező – levélke, de semmi. Később már túlzott nyugalommal ültem otthon, hiszen hivatalos forrásból erősítették meg, hogy nem indítanak hajtóvadászatot az irányjelzésre fittyet hányó közlekedők ellen… Bár tennék.
Sorra jönnek elő az emlékek a buszsávban pofátlankodó négykerekűekről, a behajtani tilosra és a forgalomirányító lámpára nagy ívben székelő bicajosokról, hogy a hatsávos úton rohanó, majd hangosan méltatlankodó kamikáze gyalogosokat ne is említsem. De csak én állok itt a képzeletbeli kékvillogós gyóntatószék előtt, várva, hogy legalább határozottan, amúgy rendőrösen – vagy csendőrösen, kinek hogy tetszik -, teremtenének le, hogy mit képzelek magamról, miért nem figyelek jobban. Hiába, nem jön a dorgálás, s miért is jönne, hiszen csak én hallanám, és egy fecske ugye nem csinál nyarat. A többiek, a bicajosok, autósok, gyalogosok most nem érnek rá, éppen sietnek valahová. Index nélkül, telefonálva, magasról téve a körülöttük közlekedni és túlélni vágyó társaikra…