• Tartósteszt – Continental TrailAttack 3 – Az első bevetés

    Több mint két hónapja kerültek fel az új Conti abroncsok, és végre túl vagyok velük az első túrán is. ...

  • Teszt: Honda CB500X – Ha újrakezdeném, ezt venném

    Lennék az a fiatal vagy újrakezdő motoros, aki CB500X-et vesz a korlátozott jogsi mellé... ...

  • Teszt: Yamaha MT-03 – Ki a kicsit nem becsüli…

    A kéthengeres erőforrásnak hála az sem okoz nehézséget, ha utassal közlekedünk, egyedül pedig kifejezetten fürge a meglepetésre több mint 40 lovas gép. ...

  • Ducati Panigale V4-teszt – Brutális, de jól leplezi!

    Fenevad és félelmetes szörny? Esetleg egy farkasbőrbe bújt kezesbárány? Mindkettő igaz, de mi egyszerűen csak nevezzük a legjobb pályagépnek, ami szerencsére rendszámos, így utcán is használhatod… Egyszerűen bámulatos műalkotás ez a motor. Bárhonnan nézem, a Panigale V4-ről folyton csak az jut eszembe: tökéletes. Persze milyen is lenne egy olasz sportgép, amit a legnevesebb mérnökök csiszoltak tökéletesre, és 214 lóerő feszíti 13 ezres fordulatszámnál? Se vége, se hossza a Panigalék különböző változatainak, mi a „sima” V4-et kaparintottuk meg, ami egyből levett a lábamról… Ducati Panigale V4 egy kis magyar okosítással Sokan vicceltek velem a menetpróba előtt, hogy vigyek szerszámkészletet, készüljek a gyönyörű, de gyakran elromló talján vas hibáira. Nos, nekem sem Kakucson sem a villámgyors Slovakiaringen nem volt gondom vele, igaz, ez nem is egy tartósteszt volt, csak két pályanap… Bámulatos, hogy a közel nyolcmilliót kóstáló Panigaléval a „csak óvatosan, nem szabad kockáztatni” tempó is eszeveszett volt, könnyen megtaláltuk a közös hangot. Jóllehet, ez részben annak köszönhető, hogy az Dávid Pisti, a futóművek mindentudó guruja előtte alaposan kezelésbe vette a csupán 174 kilós (!) superbike-ot. Pisti egy szál csavarhúzóval teljesen átfésülte a Showa villát és központi rugóstagot, és itt engedjetek meg egy kitérőt, mert a pályán látottak alapján úgy gondolom, komoly félreértések vannak a motorosok fejében a futóműállítással kapcsolatban, amit egyszerűen muszáj tisztáznunk. Futóműállítás-kisokos – hogyan kezdjem? Ha valaki megkérdez, hogy merre tekerje a futóművet, első körben azt szoktam mondani, hogy a gyári értékekre, mert nagyon könnyen az erdőbe találhatja magát, aki nem tudja mit és miért teker az apró csavarokon. Amondó vagyok, hogy a gyárban (mindegy melyik márkáról beszélünk) nagytudású szakemberek, komoly gépekkel, rengeteg adat alapján állítanak be egy-egy gyári értéket, így az nem lehet annyira rossz. Az viszont tény, hogy ott nem tudják:  ötven- vagy százkilós ember vezeti-e az adott motort, visz-e utast és akar-e pályázni vagy csak közúton vadászik kanyarokra. Tehát itt jön a képbe egy ember, aki tudja a futóművek csínját-bínját és kifejezetten a vezető – és utasa – igényeire szabja a gépet. Ezt javaslom hát Neked is: ha úgy érzed, valami nem stimmel a felfüggesztéssel vagy egyszerűen nem érzed jól magad a motoron, akkor ne a gépet, hanem a felfüggesztést cseréld le! Találomra tekergetés és teljes elcseszés helyett látogass el egy szakemberhez vagy valamelyik nyílt napra, ahol segítséget kérhetsz, és a súlyodhoz, stílusodhoz lőjétek be a telót, illetve a központi rugóstagot. Hidd el, ég és föld lesz a különbség! Elég a nézelődésből, nyeregbe! Első üléspróbán már ...

  • Tartósteszt: Pirelli Diablo Rosso III – 2. rész

    A Superbike vb-n szerzett tapasztalatok alapján fejlesztették, de vajon mit tud egy olyan motoron, mely nyomatékosabb és sokkal nehezebb, mint az ott induló gépek? Kipróbáljuk. Félve vágtam neki az első hosszabb túráknak a Diablo Rossóval, ugyanis minden adott volt, hogy eredeti küldetésétől teljesen idegen környezetben teszteljem a papucsokat. A motorom vagy 60-80 kilóval (csomagokkal együtt meg vagy egy mázsával) súlyosabb, mint amilyen vasakra tervezték a Pirellit, miként a hegyvidéken előforduló 6-8 fokos, nedves környezte sem éppen barátja az ilyen spéci, részben pályázásra megálmodott gumiknak. Szerencsére elég volt nagyjából ezer kilométer, hogy minden kételyem, pontosabban _szinte_ minden kételyem köddé váljon. Hiszed vagy sem, a Diablo Rosso tényleg az a gumi, ami már néhány forszírozottabb kanyar után megmutatja, hogy miben is tud többet az univerzális túrasportabroncsoktól. Ha begőzölnél a szerpentinen, akkor sem jön zavarba, húszpercnyi megfeszített hágózás után is pontosan úgy tapad, mint amikor az első visszafordítóból gyorsítottam ki teligázon, ami nem mellesleg vagy 150 Nm-es nyomatékot jelent a ZZR-en. Csak összehasonlításként: a céges dízel furgon, ami nem ritkán három tonnát cipel, erős izgalmi állapotban présel ki magából 130 Nm-t… Vízen is helytáll? Mivel csak 1200-1300 kilométer van a papucsokban, korai még messzemenő következtetést levonni a futásteljesítményre, az azonban szót érdemel, hogy éppen  a mumusként emlegetett vizes körülmények között okozott igazán nagy meglepetést az abroncs. Mivel az utóbbi 8-10 napban egy futó zápor nem sok, annyi sem esett, mesterséges próbának vetettük alá: az autómosóban samponnal, vízzel, sőt a fényezésnek oly’ kedves viasszal alaposan megáztattuk az abroncsokat, majd úgy vizesen – és waxosan – kigurultunk vele a mosó előtti üres szervizútra. Csak úgy csillogott a forró viasz a vízen, a gumi úgy nézett ki, úgy ragyogott, mint amit olajjal kentek be, amit – lássuk be – az álmoskönyv szerint nem sok jót jelent egy motorosnak… Egyesben gázt adva háromezernél meglódult a motor, 4-5 ezer között már feszülten készültem, hogy a víztől tocsogó gumi miként veszít tapadást, de ehelyett egészen más történt: mintha csak száraz lenne, tökéletesen betapadt, és az első kerék elemelkedése jelezte, hogy köszöni szépen, egy ilyen gerenda hosszúságú motort is bármikor kerékre állít, víz és wax ide vagy oda. Az út végén szándékosan nagyot fékezve is hasonlóan vizsgázott – az ABS csak egy pillanatra avatkozott közbe, s amint alaposan betapadt a 120 millis futófelületű első, már csak combbal kellett tartanom magam, hogy a horgonyként megálljt parancsoló fékek és gumik ellenére se csússzak a tankra. Akárhogy is, eddig kedvező asz összkép, igaz, a ...