Új sorozatunkban százezer kilométernél többet futott motorok tulajdonosaival beszélgetünk, hogy megtudjuk: milyen is az élet százezer felett? Most egy 2004-es Suzuki DL650 V-stromról lesz szó, melyről gazdája, Halász István mesél nekünk. Mielőtt a közepébe vágnánk, röviden bemutatjuk a japán V2-est azoknak, akik hasonló igásló vásárlásán gondolkodnak vagy esetleg nem ismerik a típust. Suzuki DL650 – a közkedvelt mindenes A Suzuki DL650 2004-ben jelent meg az ezres rokonának mintájára, ám népszerűsége túlszárnyalta a DL1000-ét, olyannyira, hogy az AlpenMasters összehasonlító teszteken fölényesen utasította maga mögé a vetélytársakat, és vált az Alpok királyává. A Suzuki a sikeren felbuzdulva tovább csiszolgatta a V2-es túraenduróját, és modellfrissítéseket adott ki 2012, 2015 és 2017 végén is, és idén már tizenhatodik éve oszlopos tagja a modellpalettának. Azt rögvest ki lehet jelenteni, hogy nem a szépsége miatt vált népszerűvé a kis DL, sokkal inkább menettulajdonságainak és sokrétű felhasználhatóságának köszönhető hírneve. Ha vezetője úgy kívánja, akkor a 64 lóerőt kellően felbőszítve bármikor átlépi a hazai autópályán is megengedett sebességhatárt akár kétszeméllyel, csomagokkal megpakolva, ugyanakkor jódarabig lépést tud tartani a nála erősebb motorokkal is, ha elég kanyargós az út és pláne, ha nem tökéletes simaságú az aszfalt. Mindamellett terepre is letévedhetsz a Suzukival, ugyanis a 43 mm-es csúszószár átmérőjű, állítható rugó-előfeszítésű teleszkópok 150 mm hosszú úton járnak, míg hátul húzó- és nyomófokozatban állítható központi rugóstag simítja ki az úthibákat – írnánk a kevésbé alapos tesztelőkhöz hasonlatosan. Ezzel szemben az az igazság, hogy a 15 centis rugóút nem éppen Erzberg-kompatibilis, és egyébként sem simítja ki az úthibákat a kiváló felfüggesztés sem, legfeljebb kevésbé viseli meg a pilótát, ha áthajt rajtuk. Akárhogy is, az extrém helyezeteket leszámítva (pályanap, kemény terep, a megengedettnél nagyobb terhelés stb.) a futómű megfelel az átlagos motorosok elvárásainak, a többség elégedett lesz vele. A kemény tempózást elöl 320 mm-es duplatárcsák kétdugattyús féknyergekkel, míg hátul egy 260 mm-es tárcsa, egydugattyús féknyereggel regulázza meg. Nem éppen naprakész technika, de szólóban motorozva elég, az utassal, csomaggal sokat hágózók pedig a gyárinál puhább betéttel, fémhálós fékcsővel, esetleg radiális felső főhengerrel javíthatnak a fékteljesítményen (utóbbi kettő átalakítási engedélyköteles). 820 mm-es ülésmagasságához a kormány és lábtartó elhelyezése már-már tökéletesnek mondható üléspozíciót nyújt testalkattól függetlenül, ráadásul 207 kg-os menetkész tömegének remek eloszlása fesztelen manőverezhetőséget nyújt úgy a városi közlekedésben, mint hosszú túrákon. Hogy e tulajdonságok tartós használat során mennyire győzik meg a tulajdonost? Nos, István már 265 ezer kilométernél jár – ha ő mesél a motorról, az több mint hiteles forrás… Interjú a tulajdonossal: Halász ...
